III. Fejezet

Hadd meséljek el egy történetet. Egyszer volt egy fiú és egyszer volt egy lány. Kezdetben barátok voltak, együtt nőttek fel, s mikor a sors úgy döntött, ezer mérföldnyi távolságot állít közéjük, ők azt is kibírták. Köteléküket senki és semmi nem tudta volna szétszakítani. Az idő telt-múlt, s a lány egy szép nap azon kapta magát, hogy másként tekint a fiúra. Hirtelen látni kezdte benne a másik nemet, szemeit szebbnek találta, mosolyát tökéletesebbnek. Szíve minden pillanatban nagyobbat dobbant, mikor látta a szép arcát, mikor véletlenül egymáshoz értek. A lány beleszeretett a barátjába, mély szerelemmel szerette, elhitte, hogy ennek így kell lennie. És bár a fiú nem viszonozta a lány érzéseit, ő szentül hitt és reménykedett a jövőben. Míg egy nap aztán a fiú meg nem változott. Szeméből elhalt a fény, megszűnt mosolyogni, a lényében lakozó melegséget felváltotta valamiféle bántó ridegség, szavai, mint a pengeélek, vágtak. De a lány még így se adta fel az álomképet, hogy talán egy nap majd…Míg szíve millió darabra nem tört, ábrándjait kegyetlenül ellopták tőle, megfosztották mindentől.

Hol volt, hol nem volt, valamikor vakulásig beleszerettem a legjobb barátnőm bátyjába. Szegedi Milán jelentette a szívemet, az életemet, ő volt az univerzumom közepe. Ő volt életem első szerelme. A francba is, ő jelentette számomra a szerelem definícióját. Láttam magunkat az oltár előtt, egy családként, megöregedni egymás mellett. Kölyökkori illúziók. És Szegedi Milán volt az első, aki megalázott, darabjaimra tépett és hagyta, hogy messze elfújja a szél megmocskolt pici cafatjaimat. A tűz, ami bennem égett, soha többé nem fog már felelevenedni, az utolsó parazsat is elfojtotta. Olyan kínt éreztem miatta, mint még soha. Aznap, mikor eltűnt gyerekkorom romjai felett álltam, ahogy a könnyek végigcsorogtam az arcomon, mikor ráébredtem, hogy mindeddig szemellenzővel a fejemen éltem és ideje eloszlatni a rózsaszín ködöt, megesküdtem magamnak, hogy soha, ebben az életben soha többé nem fogom látni ezt az embert. Évekig sikerült. És bennem újra felébredt a bizakodás. Mekkora hülye is voltam!

Ismeritek azt az érzést, mikor hirtelen beléd szorul minden levegő és elfelejtesz lélegezni? Olyan, mintha kapnál egy hatalmas gyomrost az élettől. Legbelül összerándulsz, de kívül megfagysz közben, képtelen vagy mozdulni, reagálni. A reflexeid feladják a szolgálatot, az agyad megszűnik működni. Csak a fájdalomra tudsz összpontosítani, ahogy lassan terjedni kezd a testedben, sejtről sejtre, szövetről szövetre, először csak az ütés helyén érzel valamit, aztán már minden tagod ég, zsibog. Valahogy így éreztem magam ebben a minutumban. Leesett az állam, de csak képzeletben, vagy szó szerint is, ki tudja? Elfelejtettem, hogy kell pislogni. Fulladoztam. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mikor hirtelen erőszakkal lenyomnak a hideg víz alá és nincs elég erőd felrúgni magadat. Mikor legelőször ugrottam fejest a medencébe, mikor még csak tanulgattam úszni, leblokkoltam. A klóros víz csípte a szemeimet, kapálózni kezdtem, s meg mertem volna esküdni, hogy itt ér utol a vég. Szerencsére apukám mellettem volt és azonnal kiemelt a medence szélére. Köpködtem, köhögtem, de megtanultam a leckémet. Többé nem próbálkoztam ilyesmivel, míg biztos nem voltam abban, hogy tudom, mit kell csinálni. Hát, most senki sem volt ott, hogy felhúzzon a mélyből. Milán rám szegezett íriszei pedig csak mély mélyebbre löktek engem. El akartam süllyedni. Meg akartam semmisülni. Vissza akartam tekerni az idő kerekét a ma reggelre, betegséget akartam színlelni, le akartam mondani az egész utat. És akkor talán most épp azt tervezgetnénk hármacskán, hogyan használjuk ki a szüleim rövidke szabadságát. És akkor talán nem sajogna így a mellkasom. Az a szempár, az istenverte szürkés szempár szinte átdöfött, mintha el akart volna véreztetni. Sosem gyűlöltem még ennyire egy ilyen szép arcot. Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok utálni  valakit, akit valaha úgy szerettem.

Szeplő.  Az az átkozott becenév. Mennyire imádtam, hogy vigyorogtam, mikor így hívott! Ahogy visszanyertem az uralmat ernyedt izmaim fölött, önkéntelenül is az orromat és az orcáimat fedő apró pontocskákhoz kaptam. Tekintete követte a mozdulatot, önelégült mosoly költözött az egyébként hideg arcába. Erre szinte azonnal leengedtem a karomat, körmeimet a tenyerembe vájva szorítottam a kezeimet ökölbe. Nem mozdultam volna, nem szólaltam volna meg, ha belém csap a villám, akkor sem. Átfutott az agyamon, bárt változtam volna többet az idő alatt, míg nem láttam. Bár ne ismert volna meg! Bár törlődtem volna ki az emlékezetéből!

-  Már nem is köszönsz? – emelte meg az egyik szemöldökét. – Ejnye, Szeplő, milyen udvariatlan lettél!

Ó, ha gondolattal ölni lehetne! Minden negatív gondolatom belesűrítettem egyetlen pillantásba. Rohadj meg, üzentem szavak nélkül. Vette az adást, mert a vigyor leolvadt a fejéről, szemöldökeit pedig még magasabbra vonta, az volt a hihetetlen, hogy nem repültek le hirtelenjében a  homlokáról. Azt akarta, hogy köszönjek? Na, arra aztán várhatott! Köszönjön neki a gutta!

A fojtogató pillanattól végül anyáék mentettek meg. Apu a táskáimat a hóna alatt vonszolva húzta nehézkesen maga után a bőröndöt, lévén, mindkét keze tele volt már az én és az ők csomagjaival. Milán utoljára még végigmért egyszer, aztán inkább kijjebb lépve a figyelmét a közeledő szüleim felé irányította.

-  Jó estét! –váltott át azon nyomban illedelmesre. A nyalógép! – Tessék ideadni valamit, segítek.

-          Nahát, szia, Milán – szólt vissza apa meglepődötten. Úgy nézett rám, mintha

tudnom kellett volna arról, hogy itt találjuk Kira testvérét. Ha tudná az igazságot. Csak a fele is elég lenne. – Milyen rég láttunk – folytatta, figyelmen kívül hagyva a sürgető tekintetem. – Megköszönöm a segítséget. A kisasszony feladata lenne ez, de ugye rá nem lehet most számítani.  

-          Nem gond, itt vagyok arra én is – vette el két táskám Milán.

Addigra már anyu is odaért, meglepődött arccal, de leplezetlen boldogsággal fordult a fiú felé.

-          Milán! – tárta ki két karját, az meg vonakodva ugyan, de elfogadta az ölelést. – De

megnőttél. Milyen helyes férfi lett belőled.

Ő csak féloldalra húzta a száját a dicséretre, s megint felém nézett. A nyitott ajtó takarásában, a félhomályban, nyúzott arcommal, láthatatlan szikrákat szórva, erősen igyekezve, hogy ne hagyjam a könnyeimet útra engedni, olyan látványt nyújtottam, mint aki most készül a nyújtópadra. Hogy nem vehették észre a szüleim, mennyire kellemetlenül hatott rám ez az érzelmes viszontlátás? Miért nem érezték, mennyire nem akartam tudomást venni erről a fiúról? Miért örültek ennyire neki? Hát nem látszott rajtam, mennyire nem akarok már itt lenni, vele? Bámultam a szüleimet,  akik palotapincsikként rajongták körbe Milánt, rólam teljesen meg is feledkezve kérdezgettek mindenfélét tőle, nem is foglalkoztak azzal, hogy talán be kellene menni a házba. Milán jelenléte, a visszatérte valósággal megbabonázta őket. Milyen igaz az állítás, hogy az ördög is tud csodaszép angyal lenni, ha úgy tartja kedve, s belevisz minden rosszba, bűnbe, mielőtt észbe kapnád magad.

A létezésemet a szüleimmel elfeledtető bűvöletet aztán egy újabb lábpár gyors csattogása szakította meg, ahogy az ajtón kirohanva egy szőke hajtömeg lebbent meg előttem, szorosan az ölelésébe vonva. Kira kis majomként csimpaszkodott belém, hangosan ujjongva a fülembe. Hasonló lendülettel viszonoztam az ölelését, mindketten felkacagtunk, nem akaróztunk elengedni egymást. Kira a vállamba motyogta:

-          De jó, hogy végre itt vagy.

Én pedig azt válaszoltam:

-          Úgy hiányoztál.

Anyuék meghatódottan figyelték a jelenetet, ahogy a legjobb barátnőmmel egymásba gabalyodva sírunk-nevetünk. Örömhullám áradt végig a lelkemen. Itt volt mellettem a lelki társam, a titkaim tudója, mind közül a legmegbízhatóbb ember, aki kezébe az életemet is odaadtam volna. Olyan ritkán látjuk egymást. Olyan kevésszer találkozunk valóban, fizikálisan is. Ezt vártam. Ezért az egy hónapért könyörögtem. A legjobb barátnőmet akartam. De a boldogságom nem lehetett teljesen felhőtlen, bármennyire is szerettem volna. Mert amikor a szemeimet kinyitottam, még mindig Kirát ölelgetve, Milán megint felém nézett. Pókerarca ügyesen álcázta mindazt, ami végig futhatott a fejében. Tudni akartam, mire gondol épp? Igen is, nem is. Egy kicsit reménykedtem, hogy felnőtt végre és alább hagy a piszkálásommal. És tartottam attól, hogy mégsem. Nem fogom hagyni, hogy újra összetörj, üzentem neki. Ezt az emléket már nem veheted el tőlem. Nem engedem. Ha belepusztulok, akkor sem.

***

Anna néni nem változott semmit. Mikor meglátott, mint minden alkalommal, magához húzott egy csontropogtatásra, összevissza puszilva ,,kedvenc keresztlányát”. Álltam és vártam, míg cuppant még egyet ide is, oda is, közben gyorsan végigjárt a tekintetem a nappalinak kialakított kis szobán. Itt azonban már szemmel láthatóan kicseréltek sok mindent. A családi fotóknak, melyek a falon lógtak, hűlt helyük volt. A nagy veszekedésüket követően, mikor Anna néni kimondta, hogy válni akar, a fotók egyenként lekerültek a szegről, először csak az esküvői példányok, aztán azok is, amiket a parton készítettem róla és a férjéről, végül pedig csak egy nagy kép maradt, ami négyüket ábrázolta. Ennek a levétele hatalmas gondot okozott keresztanyunak. Titkon félt attól, hogy ha megteszi, megbomlik a család egysége s a gyerekei azt fogják hinni, már nem akarja megmenteni a kapcsolatukat a férjével. Félt, hogy ha végleg elengedi a férfi kezét, őt fogják hibáztatni, amiért feladta a harcot. S tudom, hogy minden tagadása ellenére is hit még a házasság szentségében, az Isten előtt kimondott igen, a szerelem erejében. Az érzés azonban elpárolgott lassacskán, mint a napon hagyott víz. A szegeken most tájképek lógtak, virágokkal díszített mezőről, erdei táj egy kis házikóval a fák között, patakocska folydogált mellette, aztán vicces arcú tehenek balettruhában táncikálva a felhőkarcolók között, egy idézet az élet szépségéről, fekete cifra betűkkel a fehér alapon, végül pedig egy A3-as méretű fénykép a testvérpárról a parkban, Kira bérmálása után, csinosan kiöltözve, egy ölni virágcsokor társaságában. A kanapé előtti nagy lapos képernyőjű tévét egy kisebbre cserélték, nyilván a férje vitte el az előzőt. Néhány utazótáska még a kanapéra dobva hevert, az egyikből kilógott egy rikító rózsaszín nadrág és egy pár fehér sportzokni. Ahogy jobban megfigyeltem, kis babakék unikornisok ugráltak rajta. Annyira Kirára vallott. A gyűrött pokróc, a félrerúgott szőnyeg arra vallott, valaki nagy haddal érkezhetett ide. Vagy épp távozott a helységből. Olyan volt ez a hely, mint a második otthonom. Nem, téves, javítom. EZ volt a második otthonom.

A nappaliból egyenesen a konyhára volt rálátásom. A pulton mosatlan tányérok sorakoztak, a levegőben pedig frissen készült mirelit pizza illata áradt. Összefutott a nyál a számban. Sajnálom, beles vagyok, egész nap tudnék enni, ha a kaja fogamra való. Hangosat kordul a gyomrom, mire szégyellősen félre néztem. Anna néni jóízűen felnevetett.

-          Gyere, teszek vacsorát.

-          Köszönöm – feleltem hálásan. Apa erre megköszörülte a torkát és a táskáim felé bökött.

Épp felviszem a csomagjaimat és jövök.

Az emeleten három aprócska szoba húzódott. Az egyik volt keresztanyu hálója, a másikon osztoztunk mi Kirával. A harmadik Milán szobája volt. A lenti kanapé kihúzhatós volt, kissé ugyan szűkös, de elegendő két személynek, így fértünk el mindig, ha együtt töltöttük a napokat. Kirával a kis ,,barlangunkat“ igazi csajos kuckóvá alakítottuk, csupa szín, halványsárga és pasztellrózsaszín falak, akár valami cukorkabolt, középen a franciaágy, rajta két párna és két paplan és egy hatalmas plüssminyon piros bikiniben, egy nagy éjjeliszekrény, hogy elférjenek rajta mindkettőnk cuccai, a padlón puha, vastag púderszín szőnyeg, a falakon pedig a képek és poszterek minden négyzetcentimétert befedtek. Kira ruhái a lent hagyottakon kívül szerte szórva sorakoztak az ágy rá eső felén, az ágyneműt már átcserélte tisztára. Volt még egy szekrényünk is négy-négy sor polccal és egy cipőtartó résszel, egy, a part felé néző nagyméretű ablak orgonaszín függönnyel, amin kis kanárik röpködtek és egy falra szerelt hangfalunk, amiben mindig üvöltött a zene, mikor reggelente készülődtünk. Egy szóval lehetett volna jellemezni a személyes területünket: unikornishatás. Egy varázsvilág, ahova szívesen betévedsz, aztán nem akarsz szabadulni. Én így éreztem.

A lenti részen volt a fürdő, fehér és zöld csempés, melyet mindössze egy vécékagyló, egy picike mosdókagyló , felette egy túl magasra szerelt tükör és egy tálca nélküli tuskabin alkotott, a meleg vizet pedig az elektromos bojler biztosította. Ha fürdeni akartunk, mindig várni kellett, mert a bojler mindössze egyszerre egyetlen személyre elegendő vizet melegített fel, ezért az, aki  az utolsó lett, mindig későre érte el az ágyát.

A csomagjaimat a szekrénybe dobva hagytam, ráértem másnap is kipakolni. Jelen pillanatban egyetlen életcélom a gyomromban lévő ürességérzetet enyhítő biológiai szükségletem kielégítése volt. A konyhába térve hűséges kutyaként vártam az asztalnál a nekem kiosztott kosztot.

-          Négy sajtosat vagy csípős szalámisat kérsz? – kérdezte keresztanyum.

-          Uu, a sajtosat – vágtam rá.

-          Kérdés ez? – mondta apu. - Ha tehetné, mást nem is enne, csak sajtot.

-          Valamit sose nő ki.

-          Pont mint a hányingert – szóltam anyuék felé nézve, akik szintén egy-egy szelet

felett nyammogtak. Ők csak legyintettek.

-          Túléled.

-          Kira? – kérdezte Anna néni a lányát is.

-          Szalámisat. De vedd le a paprikákat róla.

-          Jó, hogy mindjárt nem sütök másikat – válaszolt Anna néni Kira kezébe nyomva a

tányérját. – Vedd le, ha akarod, s ha nem, megeszed úgy. Nem lesz semmi bajod. – A fia felé fordult. – Milán, te kérsz?   

-          Nem.

Ennyi. Semmi ,,köszönöm”, semmi indoklás, csak egy sima nem. Ha nem, hát nem. Disznótor nem erőszak.

-          Biztos? – kérdezte még egyszer Anna néni. – Alig ettél.

-          Ja. Nem vagyok éhes – vonta meg a vállát Milán. – Felmegyek.

-          Hát jó – hagyta rá Anna néni.

Mikor eltűnt az árnyéka a lépcső tetején, anyu kérdőn fordult a másik nő felé.

-          Minden rendben van Milánnal? Nagyon csendesnek tűnik. Még önmagához képest

is.

-          Azóta ilyen, hogy haza jött. Csak a levegőváltozás. Majd abba hagyja. 

Persze én is, keresztanya is tudta, mekkora hazugság ez. Valami volt annak a fiúnak a fejében, nem lehetett tudni, hogy mi, de nagyon nem tetszett. Volt egy olyan érzésem, hogy mikor végül kirobban, elpusztít maga körül mindent.

-          Köszönöm a részem – nyeltem le az utolsó falat pizzát.

-          Egészségedre, szívecském – mosolygott rám Anna néni. A tányérommal a mosogató

felé indulva Anna néni kivette azt a kezemből. – Hagyd csak, majd én elintézem. Úgy is ott van még a többi is. Menjetek fel ti is nyugodtan.

Kira erre a karomat megragadva már húzni is kezdett a szobánk felé. Még hátraszóltam a szüleimnek:

-          Reggel beszélünk.

Intettek és már el is fordultak, vissza keresztanyu irányába, aki hadonászva magyarázni kezdett nekik valamit. A következő percben már az ágyon csücsültem törökülésben, Kira pedig ugrabugrálva mesélt az elmúlt néhány nap történéseiről. Teljes beleéléssel ecsetelte, mennyire utálja Európa népességföldrajzát, hogy emiatt a lecke miatt bukott a kerek 9-es átlaga, és hogy akkor így pont megkerülte őt Martina, ami borzasztóan zavarja, mert képtelen őt elviselni, meg amúgy is, egyértelmű, hogy lesett, csak a tanár protekciózik vele, mert Tina apja is tanár.  Nagyban bólogattam, de az agyam közben másfelé kattogott. Figyeltem Kirára, természetesen, de a szavai aligha hagytam bennem mély nyomot, nem tudtam átérezni azt, amit ő. Mondandójának nem volt súlya, egyik fülemen be, másikon ki. Végül nem bírtam megállni és kicsúszott a szájamon:

-          Mi a helyzet a bátyáddal?

Kira nem gyanakodott. Nem tudott a Milánnal kapcsolatos történetünkről, így számára a kérdésem egyszerű ártatlan érdeklődésnek tűnt.

-          Nem tudni biztosan, de van egy ötletem. Ne mond el anyának…bár szerintem ő is

sejti…azt hiszem, valami gáz van apával.

-          Mármint?

-          Gondolom, ott van a gond. Elment hozzá évzáró után, aztán úgy jött haza, mint

aki…hát így. És oké, a bátyám nem épp a legbarátságosabb szerzet a földön, de sosem fordult ennyire magába – magyarázta. – Próbáltam kérdezni, de csak rám morgott, hogy törődjek a magam bajával. A magam bajával! Mikor ő az, aki úgy járkál itt, mintha vágóhídra készülne!

-          Lehet idő kell neki. Tudod, hogy lenyugodjon, meg ilyenek.

És most mégis miért védtem? Mi baj volt velem? Hisz utálod őt, Csenge, emlékeztettem magam. Ő a Sátán maga. Mégis, ismertem Gábort, Anna néni férjét, s egy utolsó féreg tudott lenni, ha akart. Manipulatív, utálatos, gusztustalan szardarab. Keresztanyu sokkal jobbat érdemelt nála, ugyanúgy Kira is. Jobb apát érdemeltek.

-          Nem tudom, de amíg ki nem húzza a fejét a seggéből, rám ne számítson. Szegedi

Kirabella is off limits neki.  Nincs kedvem a halott fejét nézni. – felkuporodott mellém és megbökte a vállam. – Na, inkább mesélj. Szerelmi élet hogy áll?

Egymás szavába vágta röhögtünk, úgy adtuk elő a jobbnál jobb pillanatokat az elmúlt időszakból. A hangfalra csatlakozva Kira borzalmas remixeket nyomatott, míg az idősebbek ránk nem szóltak, hogy már nagyon késő van. A paplan alatt sem hagytuk abba a pletykálást. Valamikor fél három felé aztán Kira kiütötte magát, belefúrta a fejét a párnájába és elaludt. A házban teljes csend honolt, de az álom csak nem akart a szememre jönni. Túl sok minden forgott az agyamban, Milán hirtelen felbukkanása, a dolog miértje, az emlékeink, az, hogy most szépen keresztbe húzott minden számítást, a Szegediek apja, hogy vajon mit tehetett, hogy Anna néni tud-e erről…Lehetetlen volt ilyen idegállapotban pihenni, pedig rám fért volna. Nem tudom, mennyi ideig forgolódtam eredménytelenül, lehettek múló percek, de egy óra is akár. Végül feladtam a harcot. A lépcsőn a lehető leghalkabban lecsoszogva a telefonom kijelzőjének fénye mellett töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet. Visszafele menet a szemem megakadt Milán szobájának ajtaján, ami most tárva-nyitva állt. Nem volt bátorságom benézni. Jogom sem. De a kisördög csak bökte az oldalam. Igen és nem között habozva aztán úgy határoztam, semmi közöm nekem ahhoz, mit csinál épp.

Ide elhallatszott a tenger lágy morajának hangja.  Zene volt füleimnek, valahogy mindig megnyugtatott. A vizemből nagyot kortyolva megálltam az ablak előtt és kinéztem az éj sötétjébe. Odakint hirtelen egy magas, nyurga alak jelent meg, fel-le járkált, időnként megállva. Nem tartott sok időbe, mire rájöttem, hogy Milánt látom, akit látszólag szintén inszomnia gyötört és eléggé idegesnek tűnt. Néztem, ahogy ütemesen lehajol valami után, aztán kezét hátrahajtva elhajítja azt, majd megint megkeresi. Talán egy kavics volt. Nyugtalansága elmondhatatlanul kíváncsivá tett. Vajon mi mérgesítheti ennyire ezt azt a rideg kőtömböt?

Egyszerre csak megmerevedett, s mint aki érzi, hogy kukkolom az ablakból, odakapta a fejét. Megállt a pohár a kezemben félúton. Pár minutum volt az egész. Szürke szemei mintha a vesémig hatoltak volna, szinte átszúrtak rajtam, holott nem is láttam tisztán. Pillantásának élessége áthatolt a sötétség fátylán is. Aztán ismét mozgásba indult, s mire kettőt pisloghattam volna, egészen beleveszett a feketeségbe.       

I. Fejezet

Az osztályterem némaságában csak a fali óra egyenletes ketyegését lehetett hallani, ahogy a percek szinte csigalassúsággal vonszolták magukat egyenként előbbre, meg ha valaki időnként komótosan, csak a látszat kedvéért megfordított egy lapot az előtte fekvő füzetben. Meg mertem volna esküdni, hogy minél jobban bámulom a mutatókat, annál lassabban kezdenek el mozogni, mintha szabályszerűen csúfolódnának velem. Fél órával a mennyei mannát jelentő csengőhang előtt már ott tartottam, hogy a pad tetején is szívesebben jártam volna táncot, mintsem ülnöm kelljen a széken csendben, kémiafeladatot oldva. Most komolyan? Kinek jut eszébe a vakáció előtti utolsó tanítási órán, a már két napja lezárt és kiszámolt átlaggal feladatot adni a látszólag teljesen más világon élő, javában álmodozó diákseregnek? Személy szerint már azon gondolkoztam, hogyan tudnék igazolást kikönyörögni a holnapi napra, hogy ne kelljen bevonszolnom magamat kora reggel az évzáró ünnepségre. Az ellenőrzőmet meg majd megkaphatom következő tanév elején is, nem? Aligha hiszem, hogy az osztályfőnökünk egy kis kerti sütögetés alkalmával majd véletlenül elnézi a dolgokat és eléget néhány ellenőrzőkönyvet egy jó szaftos szelet hús kedvéért. Bár az idei osztályátlagunkat tekintve lehet, hogy jobb lenne, ha mégis elégetne párat. Húzós év volt ez az idei, én sem büszkélkedhetek. Örülök, hogy valahogy sikerült átcsúsznom kémiából, tény, hogy pengeélen táncoltam egész félévben. A franc sem gondolta volna, hogy az előző tanárnő majd egyik napról a másikra csak úgy lelép, anélkül, hogy bejelentené azt nekünk. Értem én, terhes volt. De akkor is! Humán profilú osztályban az ember a háta közepére sem kívánja az olyan tantárgyakat, mint kémia, fizika, matek, meg úgy általában bármit, ami számokkal foglalkozik. Kivéve a történelem, ott meg van engedve, hogy számjegy is legyen. Ámbár jobb lenne, ha ott se lenne. És akkor talán a félévim is lehetett volna jobb, nem csak egy könyörület hatoska.

Miután Emőke, az előző tanárnőnk kereket oldott, két hétig nem volt egyetlen kémia óránk sem, és szívből reménykedtünk benne, hogy ez így is fog maradni. Aztán a harmadik héten becsengetés után két perccel hirtelen nyílt az  ajtó és belépett rajta Ő, szigorúan nagybetűvel, név nélkül, nem ejtjük ki a nevét a szánkon, nehogy még otthon is kísérteni kezdjen, hogy az utolsó kilométerekben jól megkeserítse az életünket. Az új tanárnő egy jócskán ötvenes nő, saccolva, megkérdezni persze egyikünk sem merte, ráncosodó, mindig szigorú arccal, fejét magasan tartja, lehet szeret lenézni minket, nádszál vékony, hófehér bőrű, szemöldöke mindössze két brutál vékonyra szedett félhold, egész rövidre vágott hajjal és olyan semmilyen frufruval, mintha valaki bozótmetsző ollóval lenyisszantotta volna azt neki. A hátamban a fiúk, Andris és Bence mindig azzal viccelődtek órák után, hogy úgy néz ki, mint az elfuserált főgonosz az Alkonyat kínai verziójából, amire nem volt elég pénz, ezért valaki hátsó udvarában vették fel. Csúnya dolog ilyent mondani egy tanárról, pláne ha az illető nő, de mentségünkre legyen szólva, hogy a tanárnő nem is igyekezett megkedveltetni magát velünk. És minket sem kedvelt. Ha rám nézett a vaskeretes szemüvege mögül, a hideg futkosott a hátamon. Szinte hallottam, ahogy azt mondja:

-  Kovács Csenge feláll felelni!

Elég gyakran mondta. Csak felelésből öt jegyem volt, kettő ebből a javítójegy. Plusz a felmérők. Amiből szintén eleget íratott. Heti két órával, ennyi jeggyel akár jövőre is lezárhatott volna előre menőleg. Még szerencse, hogy jövőre nem fenyeget ez a veszély! Csak huszonöt perc, aztán hasta la vista, tizedik osztály! Ó, bár lenne már tényleg vége!

Ahogy a füzetbe sebtében felvésett feladatra néztem, megint eszembe jutott, miért is utálom annyira a számításokat. Valahogy nem volt érzékem az egyenletekhez, műveletsorokhoz, képletmegoldásokhoz. Genetika. A szüleim sem értették, a nagyszüleim sem. Akkor nekem miért kellene? Soha az életben nem fogom hasznát venni ezeknek. Nem is terveztem a matematika ágán továbbmenni, bár ez anyát annyira nem hatotta meg. Az első négyes felmérőm után két hét szobafogságra ítélt, hogy majd legyen időm tanulni. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy tanultam! De amit nem értek, abból nem lesz jobb, és hiába könyörögtem, hogy majd a következő felmérőből levesszük azt a 0,05 pontot, a felmérőm akkor is 4,45 maradt. Az pedig megint csak egy négyes, anya pedig már valósággal tombolt és elkobozta a telefonomat, laptopomat, de az aktuálisan olvasott könyvemet is. A barátnőm szülinapi bulijára sem engedett el, pedig még az ajándékot is megvettük előre. Még az sem enyhítette meg a szívét, hogy miután elolvasta a felmérőt apával együtt, rájöttek, hogy ezt ők sem tudnák azt megoldani. A szülő az szülő marad, és a szülő elvárja a gyerekétől, hogy bizonyítson, még ha a feladat látszólag lehetetlen is. Sok minden múlott a lezárásomon. Nem hagyhattam, hogy egy olyan nő, aki már igazán nyugdíjba vonulhatna, kiszúrjon velem, csak mert ,,képtelenek vagyunk a minimumra is”, hogy őt idézzem. Emőkét szerettük, laza volt és ha látta, hogy valami nem megy, még ha tolják is, inkább hagyta. Ő megkérdezte:

-          Mi a víz vegyjele?

Mi pedig egyként válaszoltuk, hogy:

-          H₂O.

Igaz, Emőke a lánya lehetett volna ennek a nőnek.

Elolvastam újra a feladatot: Keressétek meg a számokkal jelölt reakciósémákba a kérdőjelek helyére melyik betűvel jelölt vegyjel vagy képlet illik, aztán egy halom krikszkraksz, amiket még most sem értettem. Homlokomat a tenyeremre támasztva inkább feladtam ezt a harcot. Ha eddig nem okosodtam meg ehhez, ezután sem fogok. Az én agyam másra volt vevő, díszes szavakra, melyek sorban állva mondatokat, aztán oldalakat, végül izgalmas, pillanatok alatt lebilincselő történeteket alkottak. A könyvek, na azok már teljesen mást jelentettek számomra, mint ezek a feladatok. Imádtam olvasni. Regényeket, novellákat, verseket, irodalom legyen, engem már megvett kilóra. Elemeztem, értékeltem, kritizáltam, írtam magam is. Ebben láttam a jövőt. Talán egy szép nap, majd miután végeztem az egyetemmel, lehetek író vagy költő vagy könyvtáros, sőt, magyartanár is. Ez volt az én távoli álmom, ezt akartam, és nem képzeletben vegyi elemeket kutyulni, súrlódást számolni vagy tökéletes gúlát szerkeszteni vonalzó nélkül.

A legközelebbi óhajom pedig nem volt más, mint hogy végre kiszabadulhassak innen és elkezdjek otthon pakolni a ,,nagy útra”. Ha végre megérhetem, hogy a felforrósodott homokot  érezhessem a lábujjaim között, hogy a víz lágyan súrolja a lábszáramat! De szerettem volna végre megmártózni a tengervízben! A véget nem érő júniusi tanítási napok alatt ez volt az egyetlen dolog, ami arra késztetett, hogy ne adjam fel és jelentsek beteget, fittyet hányva az év végi lezárásomra. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha feladom és esetleg emiatt bukom az utazást.

Elővettem egy grafitceruzát a tolltartóból és, hogy valamit csináljak vagy legalábbis látszatát keltsem, rajzolgatni kezdtem a lap szélére a margón belül. Ahogy a vonalak lassan összeálltak, először egy pálmafává, aztán a pálmafán megjelent egy hosszú tollú papagáj is, majd egy hullám a fa mellett, a hullám mögött pedig a lemenő nap, magamban bazsalyogni kezdtem. Csak még egy kicsi! Csak egy pár nap. Azt még kibírom. Valahogy.  

Noémi mellettem hangos sóhaj közepette görnyedt a maga összepirkált vázlata felett. Szenvedő arckifejezéséből arra következtettem, hogy ugyanazt érezheti, mint én: ha nem szabadulhat innen, megkísérli az érvágást. Kissé drámaian hangzik ugyan, bevallom, de ha az ember valamit nagyon akar, nagyon gyorsan, az idő bizonyítottan lelassul körülötte. A tanárnő olyan tekintettel nézett a padunk felé, mint aki képes utolsó percben is meghúzni mindkettőnket a tantárgyból. Összevont ceruzavonalnyi szemöldökei alatt gyilkos tekintete egyértelműen üzente, inkább hallgassunk továbbra is, ha jót akarunk magunknak. Jobb volt ezzel a tűzzel nem játszani, mert nem csak megéget, de el is hamvaszt másodpercek alatt. Noémi persze nem volt az a csendes fajta, főleg ha valami épp az idegei húrján játszotta az utolsó szólamot, hát meg se lepődtem, mikor a füzetét  összecsapva idegbajosan bevágta azt a táskájába, ami aztán a hirtelen mozdulattól a földön landolt, az ásványvizes palack kiesett az oldalzsebből, elgurulva egészen a radiátorig, kicsit sem nesztelenül, ő pedig az orra alatt morogva arccal a padra dőlt. Szinte hallottam, ahogy a fáradt agysejtek koppannak a homlokcsonton, homloka pedig már valóságosan is a falapon.

-          Ez kész röhej – motyogta felém fordulva. – A nyanya ugye tudja, hogy jövőre

már nem tanít minket?

-          Vele kapcsolatban nehéz bármit is megmondani – szóltam vissza a napsugarakat

színezgetve.

-          Előre sajnálom a többi osztályt. Hosszú az út még az érettségiig.

-          És ezt most komolyan is gondolod? – fordultam feléje csodálkozva. Utáltuk a többi osztályt. Főként az eggyel felettünk lévő biokémia szakosokat! Felfuvalkodott pulykák voltak mind, összezárva négy fal közé. Még egymást sem állhatták. Csoda, hogy nem estek egymás torkának eddig.

-          Nem igazán – vigyorodott aztán el elgondolkodva. – Te még csinálod?

-          Én már előtted abba hagytam – toltam eléje a füzetem. – Rajzolok.

-          Nem ér – tanulmányozta a kreálmányomat. Vállat vonva vigyorogtam. 

Minden oldalon volt egy kisebb alkotás, verskezdemények, kedvenc idézet, rajzvázlatok. Az unalom mindenkiből mást hozott ki, belőlem a kreatívabb énem. A füzetem ebből kifolyólag inkább nézett ki rajztömbnek. – Felfordulok ettől semmitől. Haza akarok már menni. Még azt sem tudom, holnap mit veszek fel – siránkozott Noémi  magát sajnáltatva. – Tényleg! Ötlet?

-          Őszintén szólva ötletem sincs. A sárga ruhát akartam először felvenni. Tudod, amelyiket múlt szerdán túrtam a piacon. – Bólintott egyet, utalva arra, hogy emlékszik, melyikről beszélek, így folytattam. – Remélem, hogy ez a fekete-fehér ünnepi öltözet csak vicc az oszti részéről. Nem temetésre készülünk. Nincs egyébként sem egy normális ingem. És nem is nagyon akarok bejönni – vallottam be. -  De az esély arra, hogy anya elkéreztet elég kevés. Orvoshoz meg nem tudnék menni. Városon kívül van. Behívták a megyeibe.

-          Még mindig fúj rád az ötös miatt?

-          Meg se lehet békíteni szerintem. Hiába mondtam neki, hogy: Jaj, anya, az csak egy ötös lezárás, és előző félévben amúgy is kilences voltam belőle. Nem akar meghallgatni.

-          De azért még elengednek a tengerre, ugye? Szívás lenne a nyanya miatt itthon maradni idén.

-          Szerencsére nem volt szó arról, hogy nem engedne el. Különben meg kellene tanulnom vuduzni vagy valami, hogy kísérteni tudjam a banyát éjjelente.

-          Már amennyiben ő már nem csinálta ugyanezt velünk.

Ezen jót kuncogtunk. Simán kinézném ebből a nőből, hogy otthon a szoba sarkában mindenfélét összeönt egy üstbe és átkot szór a diákok fejére, hogy halomra buktathassam őket.  

-          De most komolyan – váltott aztán át komolyabb hangra Noémi. – Ha anyukád esetleg nem akar megenyhülni, nálunk bármikor jöhetsz. Tengerem nincs, de van az öcsémnek egy felfújhatós medencéje. Célnak megfelel.

-          De édes vagy, imádlak. Anyukád nem haragudna, ha ott tölteném minden délutánom?

-          Á, a muti szeret téged. Szerinte te vagy a legnormálisabb barátnőm.

-          Mert még nem látott osztálykiránduláson a lányával nutellás - virslis szendvicset enni a buszon - vonogattam a szemöldököm viccelődve. Kár, hogy a dolog amúgy nem vicc volt. Brr! Azóta is házingerem van, ha erre gondolok.

-          Még mindig jobb, mint a cigi.

-          Igaz, igaz.

-          Nagyon várod?

-          Minden évben. Tudod, mennyire imádom a partot. És Kira is nagyon hiányzik. – (Kira, alias legeslegjobb barátnő a földön egész pelenkás korunk óta, őrült, meggondolatlan, vakmerő csaj a legjavából, de a legédesebb illető, akit valaki maga mellé kívánhat, egy búvárbéka, épp akkora rajongója a tengernek, mint én, minden nyaralásom legékesebb igazgyöngye.) - Meg keresztanyu is.

-          Bár veled mehetnék én is. Olyan király lehet egy teljes hónapot távol lenni. Engem persze alig akarnak táborba elengedni a szomszéd faluba. Könyörgöm, egy katolikus táborról van szó, nem tudunk drogozni meg részeg orgiákat szervezni ott.

-          Azért én sem vagyok teljesen egyedül. Anya minden nap hív. Van, hogy többször is. És Anna néni is folyamatosan figyel ránk.

-          Az azért mégis valamivel több szabadság, mint az enyém. Majd küldj élménybeszámolókat és soook képet. Küldhetsz helyes pasikról is. Félmeztelenül. Sőt, inkább csak félmeztelen pasikról küldj képet.

-          Hülye – nevettem fel halkan. – Nézd csak, még csak két perc.

-          Ez az, köszönöm, istenkém. Bye, bye, vén boszorka!

Két perc. Alig akartam elhinni. Tényleg itt a vége. Ránéztem a barátnőmre a jobbomon és ő visszamosolygott rám. Százhúsz másodperc. Most már csak száztizenkilenc, száztizennyolc…Magamban számolgatni kezdtem. Odakint felcsendült egy kismadár vidám csicsergése. A padtársnőmmel szavak nélkül, szemkontaktussal megígértük, hogy minden nap üzenünk egymásnak.. Már csak hatvan másodperc. Szinte éreztem a sós víz illatát áradni a levegőben, miközben a langyos júniusi szél lágyan belekap a hajamba. Harminc másodperc.

Az ablakon kinézve a nap arany sugarai kacsintgatva hívogattak maguk közé. A ragyogó kék égre nézve hihetetlen öröm járta át a testem. Három…kettő…egy…Lábaim izgatott táncra kéltek a kopott, piszkos fapadlón, izmaim ugrásra készen megfeszültek. Megeresztettem egy ,,a soha viszont nem látásra” szerű mosolyt a tanárnő felé, ahogy a táskát sebtében a vállamra kanyarítottam.

A folyosón felzendült a kifele áramló tömeg magával ragadó zaja, közben mi is egyetlen személyként felpattantunk a padokból.

Kicsengettek.

II. Fejezet

Végül tényleg nem kaptam igazolást az évzáróra, ezért bármennyire is világfájdalommal teli fejet vágtam reggel ébredés után, csak el kellett készülnöm, hogy másfél órát álljak a napon, miközben  a tanárok egyenként kihívják a díjazott diákjaikat. Akik között én nem is voltam ott. Talán pluszpont volt az, hogy anya kölcsönadta a fekete loknis csipkeruháját, ami meglepően jól állt rajtam, de miután nem tudtam rábeszélni, hogy teniszt vehessek melléje, a magassarkúmba jól beledagadt a lábam mire haza botorkáltam. Nagyjából harminckét fok lehetett, s feketében nemcsak, hogy úgy éreztem magam, mint az özvegy a szertartáson, de meg is főttem többnyire mozdulatlanságomban. Az igazgató búcsúztató szövege túl hosszúnak és hangulatvadásznak hatott az érzelmes soraival és a buzdításával, hogy jövőre akár többen is kiállhatunk majd a lépcsőre, hogy tegyük büszkévé az osztályfőnökeinket, ne feledjük, az érettségi bár messzinek tűnik, de közeledik egyre minden nappal stb. Felét ugyan nem is értettem, mivel a hátamban az egyik fiúcsoport, a már említett Bence és Andris, kiegészülve most Robival és a B-s Márkkal Pewdiepie videókat kezdtek el utónarrálni,  aztán percekig hangosan nyerítettek minden rosszul ejtett angol szón. Aztán Noémi is beállt közéjük, végül engem is magával rántott, így már együtt néztük, hogyan épít egy elvileg érett szőke svéd srác kínai stílusú házat Minecraftban. Amikor pedig megunták, átrakták Dancsó Péter videóira a Youtube-ot, aztán minden káromkodásnál visszatekerték egy kicsit a perceket és feljebb húzták a hangot, így hát az évzáró közepénél nagyjából az udvaron lévők fele már inkább őket figyelte, mintsem a tanárokat. Az osztályfőnökünk síkideg volt, az igazgató inkább elhallgatott, mi pedig kaptunk egy alapos fejmosást, amiért nem tudunk megfelelően viselkedni egy ilyen rendhagyó napon sem. Így sikerült elbúcsúztassuk a tizedik osztályt.

Otthon a kanapéra felkuporodva masszíroztam a sajgó talpamat és azon voltam, hogy bűntudatot keltsek a szüleimben, amiért elküldtek szenvedni alvás helyett, anya pedig az ellenőrzőmet lapozgatva morgolódott a rontásaim miatt, következményekről és elszállt kamaszagyról prédikálva. Olyan ártatlan szemeket meresztettem rá, mint egy kiskutya, pislogtam és lebiggyesztettem az alsó ajkam, míg végül anya elnevette magát és a fejemre aprót csapva közölte, hogy ,,már nem tud mit kezdeni velem”. Erre eljátszottam a sértődöttet és az orromat feltűrve fordultam apa felé, akit könnyebben át tudtam verni egy kis szomorúsággal. A telefonján játszott a farmján, de félre tette és mindent tudóan nézett anyára.

-          Nézzünk szembe a valósággal, Csilla, a lányunk nem fog laboratóriumban dolgozni, ahogy mi sem.

Anyu csak odavetette még, hogy ,,de dolgozhatna, csak nincsen segge a lecke mellé ülni”, ezzel pedig annyiba is maradt a dolog. Ismét nyertem, elégedetten dőltem a párnának, már azon gondolkodva, hova tehettem a nagy piros bőröndömet.

Az ezt követő napok leginkább a tervezgetéssel teltek számomra. Minden nap 10 után keltem, időjáráselőrejelzést olvastam, kiszedtem, újraterveztem és visszatettem minden nyári ruhadarabom a szekrénybe, hogy néhány óra múlva ismét meggondoljam magam, világháborút vívtam anyummal, amiért nem engedte, hogy a kedvenc, a saját kezemmel újratervezett haspólóm is bepakoljam, hiába győzködtem, ettem, béna sorozatokat néztem Netflixen és véget nem érő videóbeszélgetéseket tartottam Kirával, akinél a helyzet kábé úgy állt, mint nálunk. Aztán kicsivel kevesebb, mint egy hét múlva kilenckor kipattant a szemem és fülig érő vigyorral dugtam ki a fejem az ablakon. A nap szinte égetően meleget sütött, sehol egy felhő, nem hazudott a telefon. Intettem egyet a szomszédos tömbházban lakó Anti bácsinak, aki a füvet vágta az ablakuk alatt, majd becsuktam az ablakot, a paplant épp csak kettőbe fogva feldobtam a párnák tetejére és kiszáguldottam a szobából. Apa már a konyhában ülve fogadott, szivar lógott a szájából és a legfrissebb híreket csekkolta a telefonján. Érkezésemre letette a cigarettaszálat a hamuzóba maga előtt és végigmérte a sziporkázó lényemet.

-          Nézzenek oda, de jó kedve van valakinek. Csak nem születésnapod van már megint?

-          Haha – forgattam meg a szemem. – Anyu?

-          Elment korán a patikába, hogy ne kapjon sort, hányinger ellen gyógyszert venni.

-          Mondtam már, hogy nem kell – húztam el a szám szégyenkezve.

-          Tavaly is ezt mondtad, aztán nem tudtunk elég szemetes zacskót venni út közben, hogy ne kelljen letakaríttatni ülést. Hagyd csak, inkább vegyen. Nem bízom benned a hosszú utakon.

-          Jóvanna! – húztam  össze a szemem mérgest játszva. – Van még a sajtos laskából?

-          Hűtőben.

Mire anya visszajött már belapátoltam a nagy tál reggelimet, megittam a kávémat, előszedtem az útra egy kényelmes, bő melegítőnadrágot és egy spagettipántos halvány rózsaszín felsőt, s éppen a kócos loboncomat tépáztam fésülés címszó alatt, hogy össze tudjam fogni a fejem tetején egy laza copfban.

-          Ne tépd úgy, te, nem marad hajad – nézte az önkínzási kísérletemet.

-          De ha kócos!

-          Használnál több hajlakkot – tette le anya a táskáját az asztalkára, aztán kivette a

fésűt a kezemből. – Állj ide, te nagyra nőtt gyerek.

-          Aú! – jajgattam a nyakamat felhúzva. – Ez így se jobb.

-          Megérdemled -  somolygott anyu. – Hívtad már fel Annáékat?

-          Azt minek? – kiáltott oda apu is. – Napok óta azt beszélték a másik lánnyal, hogy

ma indulunk. Másról sem volt szó.

-          Ők már ott vannak? – húzta végig utoljára a kefét a hajamon anyu és megszemlélte,

ahogy a természetesen hullámos hajtincseim most feltöltődve ezerfelé meredeztek.

-          Ühüm. Tegnap este már onnan jelentkeztek.

-          Értem – bólintott. – És biztos, hogy idén is menni akarsz? – Úgy néztem rá, mint aki megbolondult, ezért inkább nem is kérdezett többet. – Jó, meg se szólaltam. Költői kérdés volt. Tessék, itt a hajkötőd – nyomta a kezembe. – És ne tegyél több lakkot a fejedre. Így is olyan tőle a hajad, mint a szalma – mondta még végül, mielőtt kiment a fürdőszobából. Még hallottam, ahogy félhalkan odaszól apának. – Soha nem tudunk már egy családi nyaralást megtervezni, úgy menne tőlünk.

-          A mi lányunkról beszélsz – kacagta apu. Ott a pont nála.

Miután anyu megvárta, hogy bevegyem a gyógyszerem rosszullét ellen, még egyszer utoljára gyorsan átvettük, hogy mindent bepakoltunk-e a ruháktól kezdve a sminkcuccaimon át a gondosan kiválogatott könyveimig. (Igen, nyaralni készülök, de az nem állíthat meg az olvasásban, sőt!) Volt eszem, ezért a szigorúan tiltólistára tett pólómat egész picibe összehajtogatva elrejtettem az egyik cipzáros felsőm ujjába. A Linkin Parkos rövid ujjút egy kisebb vagyonért rendeltem, egy hónapot vártam, míg kiküldték, de végül minden reménységem ellenére nagy lett rám, így SOS utánanéztem és kerestem néhány DIY videót, ahol hasonló ruhadarabokat alakítanak át, és minden kézügyességem összeszedve először óvatosan, hogy egyenes legyen, levágtam, aztán feltűrtem és levarrtam az alját. Rövidebb lett, mint terveztem, de nagyon tetszett. A szüleimnek már kevésbé. Viszont a pólónak, így vagy úgy, de jönnie kellett.

-          Rendben, ez megvan – húzta össze a cipzárt a bőröndöm anyu. – Akkor…vigyük ezt

a kocsiba és menjünk – sóhajtott egy hatalmasat. – Na, ne vigyorogj úgy, tudom, hogy örülsz, hogy nem látsz minket hosszú időre, de próbálj legalább együtt érző lenni.

-          Dehogy is – tagadtam azonnal. Nagy szomorú szemei láttán muszáj volt megöleljem. – Anyu, nem az az első alkalom, hogy Anna néniékhez megyek. Minden rendben lesz.

-          Tudom, kincsem – simogatta meg az arcom. – De attól még ugyanolyan nehéz. –

Nyomtam egy puszit az arcára, mire megpöckölte az orrom hegyét és felvette a neszesszeres kistáskám. – Indulj kifelé, mielőtt meggondolom magam.

Nem kellett kétszer mondani.

***

Mamaia se nem a legnagyobb, se nem a legszebb tengerpart, ahova az ember eljuthatott, de zsúfoltsága és a szabad napozóhelyért olykor egymást meggyilkolni is képes emberek ellenére is kimagasló, fontos helyet foglalt el a szívemben. A városkánktól több mint 300 km-re fekvő település egy könnyű autóút mellett is 5 és fél órányi vezetést jelentett a szüleimnek. Kora délután, közvetlenül egy könnyű ebéd után gyújtottuk be az autót, hogy, számításaink szerint este hét-nyolc körül vacsorára odaérhessünk. A szüleim úgy tervezték, hogy velünk töltik még az éjszakát, aztán másnap reggel indulnak vissza haza. Semmi bajom nem volt a hosszú kocsikázással, sőt, a cél a fontos alapon akár három nap is szívesen ültem volna a hátsó ülésen, ha az időközönkénti hányinger nem törne rám ilyen nagy erővel. Anya előre figyelmeztetett, hogy a gyógyszertől fáradékony lehetek, ami be is vált, alig hagytuk el a megyénket, álmosságra panaszkodva kifeküdtem hátul, a hátizsákomat párnaként a fejem alá gyűrve. De lévén autóban nem lehet és nem is tudok kényelmesen pihenni, az izgatottság pedig addig rágta a fülem, hogy inkább bámuljam ugyanazt a tájat, amit minden alkalommal nagy alapossággal végigmérek, hogy fél óra kínzó szemszorongatás és ötperces szieszták után fújtatva inkább mégis feltápászkodtam és kihalásztam a nagy csomag pufulecem (felszívja a gyomorsavat) és elkezdtem csámcsogni felette. Arcomat az ablaknak döntve néztem, ahogy az épületek szerre elsuhannak mellettünk, egyre gyakrabban felváltva őket a hosszú mezőgazdasági területek széles skálája. A gyomrom enyhén émelyegve próbálta meg befogadni a bevitt táplálékot. Egyetlen gyógyszer sem volt képes csodákra, ezt már megtanultam. Csendben tűrtem a néha rám törő rosszullétet. Minden évben megfogadtam, hogy következőkor vonattal megyek. A szüleim egyetlen feladata így annyi lett volna, hogy elvisznek a legközelebbi állomásra, megvárják, míg találok egy kabint magamnak, aztán utamra engednek. Eddig sosem sikerült meggyőznöm őket erről. Hiába, az ember tizenhét évesen is kisbaba a szemükben. Egy darabig nyugtattak, hogy majd kinövöm a hányingert, ez sem jött még be. Talán soha nem is fog megjavulni. A szociális életemet tekintve a legmesszebbi hely, ahova egy ismerősünk vitt el engem és néhány barátnőmet, másfél órányira esett tőlünk. Ennyit még tűrhető állapotok közepette kibírok egy két literes mentes víz mellett. A gondok azután csúsznak be, mikor két óránál többet kell kibírnom, megéhezek, megunom a bezártságot, elkezd merülni a telefonom, már nem fogja a mobilnettet, olvasni nem olvashatok stb. Onnantól teljes káosz és képszakadás.

A fülemben a Linkin Park Castel of Glass-je üvöltött, unottan lapozgattam a képeim között, szelektáltam, ki-kitöröltem egyet, másokat áttettem a mappába, ahova a még feltöltésre szánt szelfik kerültek. Anya gyakrabban pillantgatott már hátra, ellenőrizve, elfehéredtem-e, egyben vagyok-e még, készülök-e kiadni a mai kajákat. Kivettem a fülhallgatót a fülemből és felnéztem rá.

-          Minden rendben? – kérdezte végigmérve.

-          Nem vészes – vontam meg a vállam. – Voltam már ramatyabbul is.

-          Biztos?

-           Aha – erősítettem meg.

-           Szólj, ha valami baj lenne – nyúlt hátra, megsimogatva az arcom, mint egy kiskölyöknek. Említettem már egyébként, hogy jövőre tizennyolc leszek? Vagy nem lényeges ez?  Mondjuk anyának úgy is mindegy.

-          Szólok – forgattam meg a szemem.

-          Mindjárt megállunk tankolni egyet és ott ehetünk, ha akarod.

-          Szuper – csillant fel a szemem. Benzinkutas szendvics, ami olyan, mint akármelyik

másik otthon készített, csak mű érzetű ízzel, háromszoros áron? Benne voltam.   – Vesztek egy kávét is? Zúg a fejem.

Anyának nem tetszett annyira az ötlet, de bólintott, tudva, csak veszekedésbe kezdenénk, aztán úgyis veszek magamnak, hanem rábeszélem apát. Veszett ügy vagyok ilyen téren a szemében. Veszett, koffeinfüggő ügy. 

A kútnál persze méteres sor várt minket, nem is tudom, mi másra számítottunk. Szinte üres utak, alig egy-egy jármű? Á, szép álmokat. Nyár van! Miközben apa türelmetlenül várta, hogy felszabaduljon egy hely, ahova beállhat, anyával kiszálltunk, én megszellőztetni magamat, ő elment vásárolni nekünk. Mélyen beszippantottam a friss levegőt, kinyújtóztattam zsibbadt végtagjaimat. Néhány bárányfelhő húzott el a fejem felett, a délutáni sugarak lágyan simogatták meg az arcomat. Gyorsan csekkoltam az időt: körülbelül három órája voltunk úton, még egy ennyire számíthattam. Térerő alig volt. Majd később felhívom Kirát is. Anya megpakolt karokkal lépett ki az ajtón, kezembe nyomta az egyik papírzacskót és a gőzölgő automatás italomat. A cappuccinomat kortyolgatva (csak azért sem kávét kaptam, de beértem ezzel is) belekukkantottam a zsacsiba is. A sonkás sajtos szendvics szemre nagyon jól nézett ki, a látványra hangosat kordult a gyomrom, melléje be volt dobva egy Snickers és egy kis  csomagos M&M’s is.

-          Hogy ne nyavalyogj – mondta anya. Hálásan mosolyogtam rá.

-          Apa végre kapott egy helyet – biccentettem a kocsink irányába, amelyik végre bekanyarodott az egyik kúthoz.

-          Jó is, szóljak, hogy ne töltse meg egészen. Úgy felvitték a benzin árát is. Mit akarnak azok is? Alig vettem valamit enni, otthagytam egy ötvenest, Semmi értéke már a pénznek.

Anya szeretett az árak felett dühöngeni, minden vásárlás alkalmával háromszor megnézte a blokkot, hogy minden rendben van-e, eddig sosem talált benne hibát, aztán a vett termékeket kipakolva liturgiát tartott arról, mennyire jellegtelen a fizetőeszközök értéke manapság. Szerettem ilyenkor cukkolni.

-          Majd jön az infláció – szóltam neki.

-          Meg az eszed tokja – vágta vissza. – Miattad van. Ülnél otthon a kis fenekeden.

-          Akkor valószínűleg minden összerendelnék. Vagy még jobb – vigyorodtam el. –

Turkálóba meg piacra járnék. A ti pénzeteken.

Ezzel megint megfogtam. Csak vágott egy grimaszt és apa mellé állt, otthagyva engem az ételem rágva.

Néhány perc múlva már ismét a járműben ülve robogtunk tovább úti célunk felé. Feltöltődve, teli hassal, energikusabban már jobban is éreztem magam, a telefonom kameráját az ablaknak nyomva készítettem a tájképeket a mellettünk húzódó dombokról és a mögöttük megbúvó, felhőkbe öltözött hegyekről. Elől anyuék áttértek valami munkával kapcsolatos dologra, ami már nem érdekelt engem. Apa az autóbiztosítási irodánál dolgozott, anya elárusítónő volt egy ruhaboltban. Az utóbbit még értettem, kivéve mikor a kasszánál állva  nyomkodták a számokat, az utóbbi túl bonyolultnak tűnt, hogy mit miért csinálnak, hogyan. Inkább nem is hallgattam túlzottan, úgyse tudtam volna beleszólni. A térerőmnél már három csíkot mutatott, így gyorsan írtam egy üzenetet a legjobb barátnőmnek, hogy hívjon fel. Két másodperc múlva csengett a telefon, mi pedig Kirával egymás szavába vágva sikongattunk, megbeszélve, hogy milyen fürdőruhákat pakoltunk, hova megyünk először, kiket látogatunk majd meg, mi lesz náluk a vacsi, meg ilyenek. A következő pár órában aztán el se tudták volna venni tőlünk a telefont.

***

  A nap a horizont mögé bukva már narancs-sötétkékre festette a tájat, mikor apa leparkolt egy barnás, hosszukó, kertes nyaralóház mellé. A házat még a keresztanyám, Anna néni szülei vették meg és újították fel gondosan, hogy mindig legyen hely, ahova jönni. Manapság már nem volt olyan fura, ha valaki saját házat vett a parton, mint régen. Sokkal jobban megérte, mint hotelba menni. Anna néni férje el akarta adni a házat, mikor kilenc éves lehettem, de sose sikerült rábeszélnie a családot erre a lépésre. A nyaralónak felbecsülhetetlen esztétikai értéke volt a szemünkben, megannyi emlékünk kötődött hozzá. Régen, még egész kiskorunkban, mikor Kiráék is a mi városunkban laktak, együtt jöttünk le ide egy-két hétre. Aztán a család átköltözött először Brassóba, majd később munka miatt Dévára, utána pedig már csak én jártam ide vissza folyamatosan, hetekre, majd ahogy nőttem egy hónapra, picit többre. Úgy öt éve pedig Anna néni otthagyta a férjét, a válást azóta is húzták-nyúzták, kibékültek, összevesztek, nem tudtam megegyezni.

Kirával könnyű volt összebarátkoznom, az édesanyáink is nagyon közeli kapcsolatot ápoltak egymással. Kira alig fél évvel volt idősebb nálam, már babaként folyton összehordtak minket. Teljes nevén Szegedi Kirabella óvodás korunkra a lelki társammá vált, nem lehetett elválasztani minket. Egymás tökéletes ellentétei voltunk, már csak a külsőnket tekintve is. Ő magas volt, karcsú, világosszőke hajú, ragyogó kék szemekkel, miközben én nála egy fejjel alacsonyabb, a természet bongyor, sötétbarna hajjal áldott meg, amibe néha világosabb melírtincseket húzattam, nagyon sötét szemeim voltak, sokszor nézték feketének őket. Emellett a természetünk se talált, bár én sem voltam épp apáca alapanyag, sokkal nyugodtabb voltam, megfontoltabb, szerettem a magányt, kevés embert tartottam magamhoz igazán közel, de hozzájuk végtelenül lojális voltam. Bármikor be tudott szippantani akármilyen történet. Elméleti pályán tudtam elképzelni magam. Kira ezzel szemben nagyszájú volt, odamondogatós, bohém és néha kicsit őrült is, természetesen a jobbik értelemben, rengeteg embert ismert és még többen ismerték őt, nagy tömegben bandázott és benne volt minden meggondolatlanságban, a fellegek között járt. Keresztanyunak meggyűlt a baja vele rendesen. Mégis, olyan jól megértettük egymást, kiegészítettük a másikat, a szüleim mellett őt szerettem a legjobban. Sem a távolság, sem az idő nem tudott határt szabni közénk. Sokszor mondtam, hogy ő az ajándékom a fentiektől, akire mindig, minden körülmények között támaszkodhatok.

A vigyor, amit megeresztettem kitette a fél arcomat, mocorogni kezdtem, ami nem került el a szüleim figyelmét sem. Anya az ég felé nézve nyomta be a nyitó gombot.

-          Menj.

Nem kellett engem hosszadalmasan kérlelni. A következő minutumban, mint akit kilőttek, kiugrottam az autóból és a csomagjaimat hátra hagyva rohanni kezdtem a házikó felé. Egy színjeles év végi átlag sem tudott volna így felvidítani. A három lépcsőfokon felugrálva valóságosan rázuhantam a csengőre és előre-hátra billegve vártam a legjobb barátnőm felbukkanására.

-          Jövök – kiáltott ki valaki az ajtó mögül. Csodálkozva hallgattam az egyre közeledő

lépteket, miközben az illető még oda-odaszólt valakinek. Abszolút nem csengett ismerősen ez a mély férfias hang. Ki lehet az? Anna néni továbblépett volna és megismert valakit? Vagy talán Kira? Kattogni kezdtek az agykerekeim.

Hirtelenjében pedig még a vér is megfagyott az ereimben. Az illető szavai egyre tisztábban kivehetőek voltak, és aztán…aztán már megismertem a hang tulajdonosát is. De Istenem, bár ne tettem volna. A hideg kezdett el futkosni a gerincem mentén és reszketni kezdtem, de nem a hidegtől. Azt kívántam, bárcsak álom lenne az egész, nem a realitás. Mert nem akartam elhinni, nem akartam, hogy ez megtörténjen. Ez nem lehet a valóság.

A zár kattant és én szembenéztem a legnagyobb félelmemmel. Ahogy visszatekintett rám azokkal a szemekkel, a szemekkel, melyek sokáig kergettek rémálmaimban, elmosolyodott, s én esküszöm, láttam abban minden múltbéli és jövőbeli fájdalmamat. Magával az ördöggel álltam szemben, s mikor megszólalt, az eddig gondosan felépített boldogságvilágom, minden vágyam és reményem, a nyárról alkotott álmom összeomlott, a semmivé lett.

-          Rég láttalak, Szeplő.