Egyszer volt egy nyár

III. Fejezet

Hadd meséljek el egy történetet. Egyszer volt egy fiú és egyszer volt egy lány. Kezdetben barátok voltak, együtt nőttek fel, s mikor a sors úgy döntött, ezer mérföldnyi távolságot állít közéjük, ők azt is kibírták. Köteléküket senki és semmi nem tudta volna szétszakítani. Az idő telt-múlt, s a lány egy szép nap azon kapta magát, hogy másként tekint a fiúra. Hirtelen látni kezdte benne a másik nemet, szemeit szebbnek találta, mosolyát tökéletesebbnek. Szíve minden pillanatban nagyobbat dobbant, mikor látta a szép arcát, mikor véletlenül egymáshoz értek. A lány beleszeretett a barátjába, mély szerelemmel szerette, elhitte, hogy ennek így kell lennie. És bár a fiú nem viszonozta a lány érzéseit, ő szentül hitt és reménykedett a jövőben. Míg egy nap aztán a fiú meg nem változott. Szeméből elhalt a fény, megszűnt mosolyogni, a lényében lakozó melegséget felváltotta valamiféle bántó ridegség, szavai, mint a pengeélek, vágtak. De a lány még így se adta fel az álomképet, hogy talán egy nap majd…Míg szíve millió darabra nem tört, ábrándjait kegyetlenül ellopták tőle, megfosztották mindentől.

Hol volt, hol nem volt, valamikor vakulásig beleszerettem a legjobb barátnőm bátyjába. Szegedi Milán jelentette a szívemet, az életemet, ő volt az univerzumom közepe. Ő volt életem első szerelme. A francba is, ő jelentette számomra a szerelem definícióját. Láttam magunkat az oltár előtt, egy családként, megöregedni egymás mellett. Kölyökkori illúziók. És Szegedi Milán volt az első, aki megalázott, darabjaimra tépett és hagyta, hogy messze elfújja a szél megmocskolt pici cafatjaimat. A tűz, ami bennem égett, soha többé nem fog már felelevenedni, az utolsó parazsat is elfojtotta. Olyan kínt éreztem miatta, mint még soha. Aznap, mikor eltűnt gyerekkorom romjai felett álltam, ahogy a könnyek végigcsorogtam az arcomon, mikor ráébredtem, hogy mindeddig szemellenzővel a fejemen éltem és ideje eloszlatni a rózsaszín ködöt, megesküdtem magamnak, hogy soha, ebben az életben soha többé nem fogom látni ezt az embert. Évekig sikerült. És bennem újra felébredt a bizakodás. Mekkora hülye is voltam!

Ismeritek azt az érzést, mikor hirtelen beléd szorul minden levegő és elfelejtesz lélegezni? Olyan, mintha kapnál egy hatalmas gyomrost az élettől. Legbelül összerándulsz, de kívül megfagysz közben, képtelen vagy mozdulni, reagálni. A reflexeid feladják a szolgálatot, az agyad megszűnik működni. Csak a fájdalomra tudsz összpontosítani, ahogy lassan terjedni kezd a testedben, sejtről sejtre, szövetről szövetre, először csak az ütés helyén érzel valamit, aztán már minden tagod ég, zsibog. Valahogy így éreztem magam ebben a minutumban. Leesett az állam, de csak képzeletben, vagy szó szerint is, ki tudja? Elfelejtettem, hogy kell pislogni. Fulladoztam. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mikor hirtelen erőszakkal lenyomnak a hideg víz alá és nincs elég erőd felrúgni magadat. Mikor legelőször ugrottam fejest a medencébe, mikor még csak tanulgattam úszni, leblokkoltam. A klóros víz csípte a szemeimet, kapálózni kezdtem, s meg mertem volna esküdni, hogy itt ér utol a vég. Szerencsére apukám mellettem volt és azonnal kiemelt a medence szélére. Köpködtem, köhögtem, de megtanultam a leckémet. Többé nem próbálkoztam ilyesmivel, míg biztos nem voltam abban, hogy tudom, mit kell csinálni. Hát, most senki sem volt ott, hogy felhúzzon a mélyből. Milán rám szegezett íriszei pedig csak mély mélyebbre löktek engem. El akartam süllyedni. Meg akartam semmisülni. Vissza akartam tekerni az idő kerekét a ma reggelre, betegséget akartam színlelni, le akartam mondani az egész utat. És akkor talán most épp azt tervezgetnénk hármacskán, hogyan használjuk ki a szüleim rövidke szabadságát. És akkor talán nem sajogna így a mellkasom. Az a szempár, az istenverte szürkés szempár szinte átdöfött, mintha el akart volna véreztetni. Sosem gyűlöltem még ennyire egy ilyen szép arcot. Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok utálni  valakit, akit valaha úgy szerettem.

Szeplő.  Az az átkozott becenév. Mennyire imádtam, hogy vigyorogtam, mikor így hívott! Ahogy visszanyertem az uralmat ernyedt izmaim fölött, önkéntelenül is az orromat és az orcáimat fedő apró pontocskákhoz kaptam. Tekintete követte a mozdulatot, önelégült mosoly költözött az egyébként hideg arcába. Erre szinte azonnal leengedtem a karomat, körmeimet a tenyerembe vájva szorítottam a kezeimet ökölbe. Nem mozdultam volna, nem szólaltam volna meg, ha belém csap a villám, akkor sem. Átfutott az agyamon, bárt változtam volna többet az idő alatt, míg nem láttam. Bár ne ismert volna meg! Bár törlődtem volna ki az emlékezetéből!

-  Már nem is köszönsz? – emelte meg az egyik szemöldökét. – Ejnye, Szeplő, milyen udvariatlan lettél!

Ó, ha gondolattal ölni lehetne! Minden negatív gondolatom belesűrítettem egyetlen pillantásba. Rohadj meg, üzentem szavak nélkül. Vette az adást, mert a vigyor leolvadt a fejéről, szemöldökeit pedig még magasabbra vonta, az volt a hihetetlen, hogy nem repültek le hirtelenjében a  homlokáról. Azt akarta, hogy köszönjek? Na, arra aztán várhatott! Köszönjön neki a gutta!

A fojtogató pillanattól végül anyáék mentettek meg. Apu a táskáimat a hóna alatt vonszolva húzta nehézkesen maga után a bőröndöt, lévén, mindkét keze tele volt már az én és az ők csomagjaival. Milán utoljára még végigmért egyszer, aztán inkább kijjebb lépve a figyelmét a közeledő szüleim felé irányította.

-  Jó estét! –váltott át azon nyomban illedelmesre. A nyalógép! – Tessék ideadni valamit, segítek.

-          Nahát, szia, Milán – szólt vissza apa meglepődötten. Úgy nézett rám, mintha

tudnom kellett volna arról, hogy itt találjuk Kira testvérét. Ha tudná az igazságot. Csak a fele is elég lenne. – Milyen rég láttunk – folytatta, figyelmen kívül hagyva a sürgető tekintetem. – Megköszönöm a segítséget. A kisasszony feladata lenne ez, de ugye rá nem lehet most számítani.  

-          Nem gond, itt vagyok arra én is – vette el két táskám Milán.

Addigra már anyu is odaért, meglepődött arccal, de leplezetlen boldogsággal fordult a fiú felé.

-          Milán! – tárta ki két karját, az meg vonakodva ugyan, de elfogadta az ölelést. – De

megnőttél. Milyen helyes férfi lett belőled.

Ő csak féloldalra húzta a száját a dicséretre, s megint felém nézett. A nyitott ajtó takarásában, a félhomályban, nyúzott arcommal, láthatatlan szikrákat szórva, erősen igyekezve, hogy ne hagyjam a könnyeimet útra engedni, olyan látványt nyújtottam, mint aki most készül a nyújtópadra. Hogy nem vehették észre a szüleim, mennyire kellemetlenül hatott rám ez az érzelmes viszontlátás? Miért nem érezték, mennyire nem akartam tudomást venni erről a fiúról? Miért örültek ennyire neki? Hát nem látszott rajtam, mennyire nem akarok már itt lenni, vele? Bámultam a szüleimet,  akik palotapincsikként rajongták körbe Milánt, rólam teljesen meg is feledkezve kérdezgettek mindenfélét tőle, nem is foglalkoztak azzal, hogy talán be kellene menni a házba. Milán jelenléte, a visszatérte valósággal megbabonázta őket. Milyen igaz az állítás, hogy az ördög is tud csodaszép angyal lenni, ha úgy tartja kedve, s belevisz minden rosszba, bűnbe, mielőtt észbe kapnád magad.

A létezésemet a szüleimmel elfeledtető bűvöletet aztán egy újabb lábpár gyors csattogása szakította meg, ahogy az ajtón kirohanva egy szőke hajtömeg lebbent meg előttem, szorosan az ölelésébe vonva. Kira kis majomként csimpaszkodott belém, hangosan ujjongva a fülembe. Hasonló lendülettel viszonoztam az ölelését, mindketten felkacagtunk, nem akaróztunk elengedni egymást. Kira a vállamba motyogta:

-          De jó, hogy végre itt vagy.

Én pedig azt válaszoltam:

-          Úgy hiányoztál.

Anyuék meghatódottan figyelték a jelenetet, ahogy a legjobb barátnőmmel egymásba gabalyodva sírunk-nevetünk. Örömhullám áradt végig a lelkemen. Itt volt mellettem a lelki társam, a titkaim tudója, mind közül a legmegbízhatóbb ember, aki kezébe az életemet is odaadtam volna. Olyan ritkán látjuk egymást. Olyan kevésszer találkozunk valóban, fizikálisan is. Ezt vártam. Ezért az egy hónapért könyörögtem. A legjobb barátnőmet akartam. De a boldogságom nem lehetett teljesen felhőtlen, bármennyire is szerettem volna. Mert amikor a szemeimet kinyitottam, még mindig Kirát ölelgetve, Milán megint felém nézett. Pókerarca ügyesen álcázta mindazt, ami végig futhatott a fejében. Tudni akartam, mire gondol épp? Igen is, nem is. Egy kicsit reménykedtem, hogy felnőtt végre és alább hagy a piszkálásommal. És tartottam attól, hogy mégsem. Nem fogom hagyni, hogy újra összetörj, üzentem neki. Ezt az emléket már nem veheted el tőlem. Nem engedem. Ha belepusztulok, akkor sem.

***

Anna néni nem változott semmit. Mikor meglátott, mint minden alkalommal, magához húzott egy csontropogtatásra, összevissza puszilva ,,kedvenc keresztlányát”. Álltam és vártam, míg cuppant még egyet ide is, oda is, közben gyorsan végigjárt a tekintetem a nappalinak kialakított kis szobán. Itt azonban már szemmel láthatóan kicseréltek sok mindent. A családi fotóknak, melyek a falon lógtak, hűlt helyük volt. A nagy veszekedésüket követően, mikor Anna néni kimondta, hogy válni akar, a fotók egyenként lekerültek a szegről, először csak az esküvői példányok, aztán azok is, amiket a parton készítettem róla és a férjéről, végül pedig csak egy nagy kép maradt, ami négyüket ábrázolta. Ennek a levétele hatalmas gondot okozott keresztanyunak. Titkon félt attól, hogy ha megteszi, megbomlik a család egysége s a gyerekei azt fogják hinni, már nem akarja megmenteni a kapcsolatukat a férjével. Félt, hogy ha végleg elengedi a férfi kezét, őt fogják hibáztatni, amiért feladta a harcot. S tudom, hogy minden tagadása ellenére is hit még a házasság szentségében, az Isten előtt kimondott igen, a szerelem erejében. Az érzés azonban elpárolgott lassacskán, mint a napon hagyott víz. A szegeken most tájképek lógtak, virágokkal díszített mezőről, erdei táj egy kis házikóval a fák között, patakocska folydogált mellette, aztán vicces arcú tehenek balettruhában táncikálva a felhőkarcolók között, egy idézet az élet szépségéről, fekete cifra betűkkel a fehér alapon, végül pedig egy A3-as méretű fénykép a testvérpárról a parkban, Kira bérmálása után, csinosan kiöltözve, egy ölni virágcsokor társaságában. A kanapé előtti nagy lapos képernyőjű tévét egy kisebbre cserélték, nyilván a férje vitte el az előzőt. Néhány utazótáska még a kanapéra dobva hevert, az egyikből kilógott egy rikító rózsaszín nadrág és egy pár fehér sportzokni. Ahogy jobban megfigyeltem, kis babakék unikornisok ugráltak rajta. Annyira Kirára vallott. A gyűrött pokróc, a félrerúgott szőnyeg arra vallott, valaki nagy haddal érkezhetett ide. Vagy épp távozott a helységből. Olyan volt ez a hely, mint a második otthonom. Nem, téves, javítom. EZ volt a második otthonom.

A nappaliból egyenesen a konyhára volt rálátásom. A pulton mosatlan tányérok sorakoztak, a levegőben pedig frissen készült mirelit pizza illata áradt. Összefutott a nyál a számban. Sajnálom, beles vagyok, egész nap tudnék enni, ha a kaja fogamra való. Hangosat kordul a gyomrom, mire szégyellősen félre néztem. Anna néni jóízűen felnevetett.

-          Gyere, teszek vacsorát.

-          Köszönöm – feleltem hálásan. Apa erre megköszörülte a torkát és a táskáim felé bökött.

Épp felviszem a csomagjaimat és jövök.

Az emeleten három aprócska szoba húzódott. Az egyik volt keresztanyu hálója, a másikon osztoztunk mi Kirával. A harmadik Milán szobája volt. A lenti kanapé kihúzhatós volt, kissé ugyan szűkös, de elegendő két személynek, így fértünk el mindig, ha együtt töltöttük a napokat. Kirával a kis ,,barlangunkat“ igazi csajos kuckóvá alakítottuk, csupa szín, halványsárga és pasztellrózsaszín falak, akár valami cukorkabolt, középen a franciaágy, rajta két párna és két paplan és egy hatalmas plüssminyon piros bikiniben, egy nagy éjjeliszekrény, hogy elférjenek rajta mindkettőnk cuccai, a padlón puha, vastag púderszín szőnyeg, a falakon pedig a képek és poszterek minden négyzetcentimétert befedtek. Kira ruhái a lent hagyottakon kívül szerte szórva sorakoztak az ágy rá eső felén, az ágyneműt már átcserélte tisztára. Volt még egy szekrényünk is négy-négy sor polccal és egy cipőtartó résszel, egy, a part felé néző nagyméretű ablak orgonaszín függönnyel, amin kis kanárik röpködtek és egy falra szerelt hangfalunk, amiben mindig üvöltött a zene, mikor reggelente készülődtünk. Egy szóval lehetett volna jellemezni a személyes területünket: unikornishatás. Egy varázsvilág, ahova szívesen betévedsz, aztán nem akarsz szabadulni. Én így éreztem.

A lenti részen volt a fürdő, fehér és zöld csempés, melyet mindössze egy vécékagyló, egy picike mosdókagyló , felette egy túl magasra szerelt tükör és egy tálca nélküli tuskabin alkotott, a meleg vizet pedig az elektromos bojler biztosította. Ha fürdeni akartunk, mindig várni kellett, mert a bojler mindössze egyszerre egyetlen személyre elegendő vizet melegített fel, ezért az, aki  az utolsó lett, mindig későre érte el az ágyát.

A csomagjaimat a szekrénybe dobva hagytam, ráértem másnap is kipakolni. Jelen pillanatban egyetlen életcélom a gyomromban lévő ürességérzetet enyhítő biológiai szükségletem kielégítése volt. A konyhába térve hűséges kutyaként vártam az asztalnál a nekem kiosztott kosztot.

-          Négy sajtosat vagy csípős szalámisat kérsz? – kérdezte keresztanyum.

-          Uu, a sajtosat – vágtam rá.

-          Kérdés ez? – mondta apu. - Ha tehetné, mást nem is enne, csak sajtot.

-          Valamit sose nő ki.

-          Pont mint a hányingert – szóltam anyuék felé nézve, akik szintén egy-egy szelet

felett nyammogtak. Ők csak legyintettek.

-          Túléled.

-          Kira? – kérdezte Anna néni a lányát is.

-          Szalámisat. De vedd le a paprikákat róla.

-          Jó, hogy mindjárt nem sütök másikat – válaszolt Anna néni Kira kezébe nyomva a

tányérját. – Vedd le, ha akarod, s ha nem, megeszed úgy. Nem lesz semmi bajod. – A fia felé fordult. – Milán, te kérsz?   

-          Nem.

Ennyi. Semmi ,,köszönöm”, semmi indoklás, csak egy sima nem. Ha nem, hát nem. Disznótor nem erőszak.

-          Biztos? – kérdezte még egyszer Anna néni. – Alig ettél.

-          Ja. Nem vagyok éhes – vonta meg a vállát Milán. – Felmegyek.

-          Hát jó – hagyta rá Anna néni.

Mikor eltűnt az árnyéka a lépcső tetején, anyu kérdőn fordult a másik nő felé.

-          Minden rendben van Milánnal? Nagyon csendesnek tűnik. Még önmagához képest

is.

-          Azóta ilyen, hogy haza jött. Csak a levegőváltozás. Majd abba hagyja. 

Persze én is, keresztanya is tudta, mekkora hazugság ez. Valami volt annak a fiúnak a fejében, nem lehetett tudni, hogy mi, de nagyon nem tetszett. Volt egy olyan érzésem, hogy mikor végül kirobban, elpusztít maga körül mindent.

-          Köszönöm a részem – nyeltem le az utolsó falat pizzát.

-          Egészségedre, szívecském – mosolygott rám Anna néni. A tányérommal a mosogató

felé indulva Anna néni kivette azt a kezemből. – Hagyd csak, majd én elintézem. Úgy is ott van még a többi is. Menjetek fel ti is nyugodtan.

Kira erre a karomat megragadva már húzni is kezdett a szobánk felé. Még hátraszóltam a szüleimnek:

-          Reggel beszélünk.

Intettek és már el is fordultak, vissza keresztanyu irányába, aki hadonászva magyarázni kezdett nekik valamit. A következő percben már az ágyon csücsültem törökülésben, Kira pedig ugrabugrálva mesélt az elmúlt néhány nap történéseiről. Teljes beleéléssel ecsetelte, mennyire utálja Európa népességföldrajzát, hogy emiatt a lecke miatt bukott a kerek 9-es átlaga, és hogy akkor így pont megkerülte őt Martina, ami borzasztóan zavarja, mert képtelen őt elviselni, meg amúgy is, egyértelmű, hogy lesett, csak a tanár protekciózik vele, mert Tina apja is tanár.  Nagyban bólogattam, de az agyam közben másfelé kattogott. Figyeltem Kirára, természetesen, de a szavai aligha hagytam bennem mély nyomot, nem tudtam átérezni azt, amit ő. Mondandójának nem volt súlya, egyik fülemen be, másikon ki. Végül nem bírtam megállni és kicsúszott a szájamon:

-          Mi a helyzet a bátyáddal?

Kira nem gyanakodott. Nem tudott a Milánnal kapcsolatos történetünkről, így számára a kérdésem egyszerű ártatlan érdeklődésnek tűnt.

-          Nem tudni biztosan, de van egy ötletem. Ne mond el anyának…bár szerintem ő is

sejti…azt hiszem, valami gáz van apával.

-          Mármint?

-          Gondolom, ott van a gond. Elment hozzá évzáró után, aztán úgy jött haza, mint

aki…hát így. És oké, a bátyám nem épp a legbarátságosabb szerzet a földön, de sosem fordult ennyire magába – magyarázta. – Próbáltam kérdezni, de csak rám morgott, hogy törődjek a magam bajával. A magam bajával! Mikor ő az, aki úgy járkál itt, mintha vágóhídra készülne!

-          Lehet idő kell neki. Tudod, hogy lenyugodjon, meg ilyenek.

És most mégis miért védtem? Mi baj volt velem? Hisz utálod őt, Csenge, emlékeztettem magam. Ő a Sátán maga. Mégis, ismertem Gábort, Anna néni férjét, s egy utolsó féreg tudott lenni, ha akart. Manipulatív, utálatos, gusztustalan szardarab. Keresztanyu sokkal jobbat érdemelt nála, ugyanúgy Kira is. Jobb apát érdemeltek.

-          Nem tudom, de amíg ki nem húzza a fejét a seggéből, rám ne számítson. Szegedi

Kirabella is off limits neki.  Nincs kedvem a halott fejét nézni. – felkuporodott mellém és megbökte a vállam. – Na, inkább mesélj. Szerelmi élet hogy áll?

Egymás szavába vágta röhögtünk, úgy adtuk elő a jobbnál jobb pillanatokat az elmúlt időszakból. A hangfalra csatlakozva Kira borzalmas remixeket nyomatott, míg az idősebbek ránk nem szóltak, hogy már nagyon késő van. A paplan alatt sem hagytuk abba a pletykálást. Valamikor fél három felé aztán Kira kiütötte magát, belefúrta a fejét a párnájába és elaludt. A házban teljes csend honolt, de az álom csak nem akart a szememre jönni. Túl sok minden forgott az agyamban, Milán hirtelen felbukkanása, a dolog miértje, az emlékeink, az, hogy most szépen keresztbe húzott minden számítást, a Szegediek apja, hogy vajon mit tehetett, hogy Anna néni tud-e erről…Lehetetlen volt ilyen idegállapotban pihenni, pedig rám fért volna. Nem tudom, mennyi ideig forgolódtam eredménytelenül, lehettek múló percek, de egy óra is akár. Végül feladtam a harcot. A lépcsőn a lehető leghalkabban lecsoszogva a telefonom kijelzőjének fénye mellett töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet. Visszafele menet a szemem megakadt Milán szobájának ajtaján, ami most tárva-nyitva állt. Nem volt bátorságom benézni. Jogom sem. De a kisördög csak bökte az oldalam. Igen és nem között habozva aztán úgy határoztam, semmi közöm nekem ahhoz, mit csinál épp.

Ide elhallatszott a tenger lágy morajának hangja.  Zene volt füleimnek, valahogy mindig megnyugtatott. A vizemből nagyot kortyolva megálltam az ablak előtt és kinéztem az éj sötétjébe. Odakint hirtelen egy magas, nyurga alak jelent meg, fel-le járkált, időnként megállva. Nem tartott sok időbe, mire rájöttem, hogy Milánt látom, akit látszólag szintén inszomnia gyötört és eléggé idegesnek tűnt. Néztem, ahogy ütemesen lehajol valami után, aztán kezét hátrahajtva elhajítja azt, majd megint megkeresi. Talán egy kavics volt. Nyugtalansága elmondhatatlanul kíváncsivá tett. Vajon mi mérgesítheti ennyire ezt azt a rideg kőtömböt?

Egyszerre csak megmerevedett, s mint aki érzi, hogy kukkolom az ablakból, odakapta a fejét. Megállt a pohár a kezemben félúton. Pár minutum volt az egész. Szürke szemei mintha a vesémig hatoltak volna, szinte átszúrtak rajtam, holott nem is láttam tisztán. Pillantásának élessége áthatolt a sötétség fátylán is. Aztán ismét mozgásba indult, s mire kettőt pisloghattam volna, egészen beleveszett a feketeségbe.