I. Fejezet
Az
osztályterem némaságában csak a fali óra egyenletes ketyegését lehetett
hallani, ahogy a percek szinte csigalassúsággal vonszolták magukat egyenként
előbbre, meg ha valaki időnként komótosan, csak a látszat kedvéért megfordított
egy lapot az előtte fekvő füzetben. Meg mertem volna esküdni, hogy minél jobban
bámulom a mutatókat, annál lassabban kezdenek el mozogni, mintha szabályszerűen
csúfolódnának velem. Fél órával a mennyei mannát jelentő csengőhang előtt már
ott tartottam, hogy a pad tetején is szívesebben jártam volna táncot, mintsem
ülnöm kelljen a széken csendben, kémiafeladatot oldva. Most komolyan? Kinek jut
eszébe a vakáció előtti utolsó tanítási órán, a már két napja lezárt és
kiszámolt átlaggal feladatot adni a látszólag teljesen más világon élő, javában
álmodozó diákseregnek? Személy szerint már azon gondolkoztam, hogyan tudnék
igazolást kikönyörögni a holnapi napra, hogy ne kelljen bevonszolnom magamat
kora reggel az évzáró ünnepségre. Az ellenőrzőmet meg majd megkaphatom következő
tanév elején is, nem? Aligha hiszem, hogy az osztályfőnökünk egy kis kerti
sütögetés alkalmával majd véletlenül elnézi a dolgokat és eléget néhány
ellenőrzőkönyvet egy jó szaftos szelet hús kedvéért. Bár az idei
osztályátlagunkat tekintve lehet, hogy jobb lenne, ha mégis elégetne párat.
Húzós év volt ez az idei, én sem büszkélkedhetek. Örülök, hogy valahogy
sikerült átcsúsznom kémiából, tény, hogy pengeélen táncoltam egész félévben. A
franc sem gondolta volna, hogy az előző tanárnő majd egyik napról a másikra
csak úgy lelép, anélkül, hogy bejelentené azt nekünk. Értem én, terhes volt. De
akkor is! Humán profilú osztályban az ember a háta közepére sem kívánja az
olyan tantárgyakat, mint kémia, fizika, matek, meg úgy általában bármit, ami
számokkal foglalkozik. Kivéve a történelem, ott meg van engedve, hogy számjegy
is legyen. Ámbár jobb lenne, ha ott se lenne. És akkor talán a félévim is
lehetett volna jobb, nem csak egy könyörület hatoska.
Miután
Emőke, az előző tanárnőnk kereket oldott, két hétig nem volt egyetlen kémia
óránk sem, és szívből reménykedtünk benne, hogy ez így is fog maradni. Aztán a
harmadik héten becsengetés után két perccel hirtelen nyílt az ajtó
és belépett rajta Ő, szigorúan nagybetűvel, név nélkül, nem ejtjük
ki a nevét a szánkon, nehogy még otthon is kísérteni kezdjen, hogy az utolsó
kilométerekben jól megkeserítse az életünket. Az új tanárnő egy jócskán ötvenes
nő, saccolva, megkérdezni persze egyikünk sem merte, ráncosodó, mindig szigorú
arccal, fejét magasan tartja, lehet szeret lenézni minket, nádszál vékony,
hófehér bőrű, szemöldöke mindössze két brutál vékonyra szedett félhold, egész
rövidre vágott hajjal és olyan semmilyen frufruval, mintha valaki bozótmetsző
ollóval lenyisszantotta volna azt neki. A hátamban a fiúk, Andris és Bence
mindig azzal viccelődtek órák után, hogy úgy néz ki, mint az elfuserált
főgonosz az Alkonyat kínai verziójából, amire nem volt elég pénz, ezért valaki
hátsó udvarában vették fel. Csúnya dolog ilyent mondani egy tanárról, pláne ha
az illető nő, de mentségünkre legyen szólva, hogy a tanárnő nem is igyekezett
megkedveltetni magát velünk. És minket sem kedvelt. Ha rám nézett a vaskeretes
szemüvege mögül, a hideg futkosott a hátamon. Szinte hallottam, ahogy azt
mondja:
- Kovács
Csenge feláll felelni!
Elég gyakran
mondta. Csak felelésből öt jegyem volt, kettő ebből a javítójegy. Plusz a
felmérők. Amiből szintén eleget íratott. Heti két órával, ennyi jeggyel akár
jövőre is lezárhatott volna előre menőleg. Még szerencse, hogy jövőre nem
fenyeget ez a veszély! Csak huszonöt perc, aztán hasta la vista, tizedik osztály! Ó,
bár lenne már tényleg vége!
Ahogy
a füzetbe sebtében felvésett feladatra néztem, megint eszembe jutott, miért is
utálom annyira a számításokat. Valahogy nem volt érzékem az egyenletekhez,
műveletsorokhoz, képletmegoldásokhoz. Genetika. A szüleim sem értették, a
nagyszüleim sem. Akkor nekem miért kellene? Soha az életben nem fogom
hasznát venni ezeknek. Nem is terveztem a matematika ágán továbbmenni, bár ez
anyát annyira nem hatotta meg. Az első négyes felmérőm után két hét
szobafogságra ítélt, hogy majd legyen időm tanulni. Esküszöm mindenre, ami
szent, hogy tanultam! De amit nem értek, abból nem lesz jobb, és hiába könyörögtem, hogy
majd a következő felmérőből levesszük azt a 0,05 pontot, a felmérőm akkor is
4,45 maradt. Az pedig megint csak egy négyes, anya pedig már valósággal tombolt
és elkobozta a telefonomat, laptopomat, de az aktuálisan olvasott könyvemet is.
A barátnőm szülinapi bulijára sem engedett el, pedig még az ajándékot is
megvettük előre. Még az sem enyhítette meg a szívét, hogy miután elolvasta a
felmérőt apával együtt, rájöttek, hogy ezt ők sem tudnák azt megoldani. A szülő
az szülő marad, és a szülő elvárja a gyerekétől, hogy bizonyítson, még ha a
feladat látszólag lehetetlen is. Sok minden múlott a lezárásomon. Nem
hagyhattam, hogy egy olyan nő, aki már igazán nyugdíjba vonulhatna, kiszúrjon
velem, csak mert ,,képtelenek vagyunk a minimumra is”, hogy őt idézzem. Emőkét
szerettük, laza volt és ha látta, hogy valami nem megy, még ha tolják is,
inkább hagyta. Ő megkérdezte:
- Mi
a víz vegyjele?
Mi
pedig egyként válaszoltuk, hogy:
- H2O.
Igaz,
Emőke a lánya lehetett volna ennek a nőnek.
Elolvastam
újra a feladatot: Keressétek meg a számokkal jelölt reakciósémákba a kérdőjelek
helyére melyik betűvel jelölt vegyjel vagy képlet illik, aztán egy halom
krikszkraksz, amiket még most sem értettem. Homlokomat a tenyeremre támasztva
inkább feladtam ezt a harcot. Ha eddig nem okosodtam meg ehhez, ezután sem
fogok. Az én agyam másra volt vevő, díszes szavakra, melyek sorban állva
mondatokat, aztán oldalakat, végül izgalmas, pillanatok alatt lebilincselő
történeteket alkottak. A könyvek, na azok már teljesen mást jelentettek
számomra, mint ezek a feladatok. Imádtam olvasni. Regényeket, novellákat,
verseket, irodalom legyen, engem már megvett kilóra. Elemeztem, értékeltem,
kritizáltam, írtam magam is. Ebben láttam a jövőt. Talán egy szép nap, majd
miután végeztem az egyetemmel, lehetek író vagy költő vagy könyvtáros, sőt,
magyartanár is. Ez volt az én távoli álmom, ezt akartam, és nem képzeletben
vegyi elemeket kutyulni, súrlódást számolni vagy tökéletes gúlát szerkeszteni
vonalzó nélkül.
A
legközelebbi óhajom pedig nem volt más, mint hogy végre kiszabadulhassak innen
és elkezdjek otthon pakolni a ,,nagy útra”. Ha végre megérhetem, hogy a
felforrósodott homokot érezhessem a lábujjaim között, hogy a víz
lágyan súrolja a lábszáramat! De szerettem volna végre megmártózni a
tengervízben! A véget nem érő júniusi tanítási napok alatt ez volt az egyetlen
dolog, ami arra késztetett, hogy ne adjam fel és jelentsek beteget, fittyet
hányva az év végi lezárásomra. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha feladom
és esetleg emiatt bukom az utazást.
Elővettem egy grafitceruzát a tolltartóból
és, hogy valamit csináljak vagy legalábbis látszatát keltsem, rajzolgatni
kezdtem a lap szélére a margón belül. Ahogy a vonalak lassan összeálltak,
először egy pálmafává, aztán a pálmafán megjelent egy hosszú tollú papagáj is,
majd egy hullám a fa mellett, a hullám mögött pedig a lemenő nap, magamban
bazsalyogni kezdtem. Csak még egy kicsi! Csak egy pár nap. Azt még kibírom. Valahogy.
Noémi
mellettem hangos sóhaj közepette görnyedt a maga összepirkált vázlata felett.
Szenvedő arckifejezéséből arra következtettem, hogy ugyanazt érezheti, mint
én: ha nem szabadulhat innen, megkísérli az érvágást. Kissé drámaian
hangzik ugyan, bevallom, de ha az ember valamit nagyon akar, nagyon gyorsan, az
idő bizonyítottan lelassul körülötte. A tanárnő olyan tekintettel nézett a padunk
felé, mint aki képes utolsó percben is meghúzni mindkettőnket a tantárgyból.
Összevont ceruzavonalnyi szemöldökei alatt gyilkos tekintete egyértelműen
üzente, inkább hallgassunk továbbra is, ha jót akarunk magunknak. Jobb volt
ezzel a tűzzel nem játszani, mert nem csak megéget, de el is hamvaszt
másodpercek alatt. Noémi persze nem volt az a csendes fajta, főleg ha valami
épp az idegei húrján játszotta az utolsó szólamot, hát meg se lepődtem, mikor a
füzetét összecsapva idegbajosan bevágta azt a táskájába, ami aztán a
hirtelen mozdulattól a földön landolt, az ásványvizes palack kiesett az
oldalzsebből, elgurulva egészen a radiátorig, kicsit sem nesztelenül, ő pedig
az orra alatt morogva arccal a padra dőlt. Szinte hallottam, ahogy a fáradt
agysejtek koppannak a homlokcsonton, homloka pedig már valóságosan is a
falapon.
- Ez
kész röhej – motyogta felém fordulva. – A nyanya ugye tudja, hogy jövőre
már
nem tanít minket?
- Vele
kapcsolatban nehéz bármit is megmondani – szóltam vissza a napsugarakat
színezgetve.
- Előre
sajnálom a többi osztályt. Hosszú az út még az érettségiig.
- És
ezt most komolyan is gondolod? – fordultam feléje csodálkozva. Utáltuk a
többi osztályt. Főként az eggyel felettünk lévő biokémia szakosokat! Felfuvalkodott
pulykák voltak mind, összezárva négy fal közé. Még egymást sem állhatták.
Csoda, hogy nem estek egymás torkának eddig.
- Nem
igazán – vigyorodott aztán el elgondolkodva. – Te még csinálod?
- Én
már előtted abba hagytam – toltam eléje a füzetem. – Rajzolok.
- Nem
ér – tanulmányozta a kreálmányomat. Vállat vonva vigyorogtam.
Minden oldalon volt egy
kisebb alkotás, verskezdemények, kedvenc idézet, rajzvázlatok. Az unalom
mindenkiből mást hozott ki, belőlem a kreatívabb énem. A füzetem ebből
kifolyólag inkább nézett ki rajztömbnek. – Felfordulok ettől semmitől. Haza
akarok már menni. Még azt sem tudom, holnap mit veszek fel – siránkozott
Noémi magát sajnáltatva. – Tényleg! Ötlet?
- Őszintén
szólva ötletem sincs. A sárga ruhát akartam először felvenni. Tudod, amelyiket múlt szerdán túrtam a piacon. – Bólintott egyet,
utalva arra, hogy emlékszik, melyikről beszélek, így folytattam. – Remélem,
hogy ez a fekete-fehér ünnepi öltözet csak vicc az oszti részéről. Nem
temetésre készülünk. Nincs egyébként sem egy normális ingem. És nem is nagyon
akarok bejönni – vallottam be. - De az esély arra, hogy anya
elkéreztet elég kevés. Orvoshoz meg nem tudnék menni. Városon kívül van.
Behívták a megyeibe.
- Még
mindig fúj rád az ötös miatt?
- Meg
se lehet békíteni szerintem. Hiába mondtam neki, hogy: Jaj, anya, az csak egy
ötös lezárás, és előző félévben amúgy is kilences voltam belőle. Nem akar
meghallgatni.
- De
azért még elengednek a tengerre, ugye? Szívás lenne a nyanya miatt
itthon maradni idén.
- Szerencsére
nem volt szó arról, hogy nem engedne el. Különben meg kellene tanulnom vuduzni vagy valami, hogy kísérteni tudjam a
banyát éjjelente.
- Már
amennyiben ő már nem csinálta ugyanezt velünk.
Ezen
jót kuncogtunk. Simán kinézném ebből a nőből, hogy otthon a szoba sarkában
mindenfélét összeönt egy üstbe és átkot szór a diákok fejére, hogy halomra
buktathassam őket.
- De
most komolyan – váltott aztán át komolyabb hangra Noémi. – Ha anyukád esetleg nem akar megenyhülni, nálunk bármikor jöhetsz.
Tengerem nincs, de van az öcsémnek egy felfújhatós medencéje. Célnak megfelel.
- De
édes vagy, imádlak. Anyukád nem haragudna, ha ott tölteném
minden délutánom?
- Á,
a muti szeret téged. Szerinte te vagy a legnormálisabb barátnőm.
- Mert
még nem látott osztálykiránduláson a lányával nutellás - virslis szendvicset
enni a buszon - vonogattam a szemöldököm viccelődve. Kár, hogy a dolog amúgy
nem vicc volt. Brr! Azóta is házingerem van, ha erre gondolok.
- Még
mindig jobb, mint a cigi.
- Igaz,
igaz.
- Nagyon
várod?
- Minden
évben. Tudod, mennyire imádom a partot. És Kira is nagyon hiányzik.
– (Kira, alias legeslegjobb barátnő a földön egész pelenkás korunk óta,
őrült, meggondolatlan, vakmerő csaj a legjavából, de a legédesebb illető, akit
valaki maga mellé kívánhat, egy búvárbéka, épp akkora rajongója a tengernek,
mint én, minden nyaralásom legékesebb igazgyöngye.) - Meg keresztanyu is.
- Bár
veled mehetnék én is. Olyan király lehet egy teljes hónapot távol lenni. Engem
persze alig akarnak táborba elengedni a szomszéd faluba. Könyörgöm, egy
katolikus táborról van szó, nem tudunk drogozni meg részeg orgiákat szervezni
ott.
- Azért
én sem vagyok teljesen egyedül. Anya minden nap hív. Van, hogy többször is. És
Anna néni is folyamatosan figyel ránk.
- Az
azért mégis valamivel több szabadság, mint az enyém. Majd küldj élménybeszámolókat és soook képet. Küldhetsz helyes
pasikról is. Félmeztelenül. Sőt, inkább csak félmeztelen pasikról küldj képet.
- Hülye
– nevettem fel halkan. – Nézd csak, még csak két perc.
- Ez
az, köszönöm, istenkém. Bye, bye, vén boszorka!
Két
perc. Alig akartam elhinni. Tényleg itt a vége. Ránéztem a barátnőmre a
jobbomon és ő visszamosolygott rám. Százhúsz másodperc. Most már csak
száztizenkilenc, száztizennyolc…Magamban számolgatni kezdtem. Odakint
felcsendült egy kismadár vidám csicsergése. A padtársnőmmel szavak nélkül,
szemkontaktussal megígértük, hogy minden nap üzenünk egymásnak.. Már csak
hatvan másodperc. Szinte éreztem a sós víz illatát áradni a levegőben, miközben
a langyos júniusi szél lágyan belekap a hajamba. Harminc másodperc.
Az
ablakon kinézve a nap arany sugarai kacsintgatva hívogattak maguk közé. A
ragyogó kék égre nézve hihetetlen öröm járta át a testem.
Három…kettő…egy…Lábaim izgatott táncra kéltek a kopott, piszkos fapadlón,
izmaim ugrásra készen megfeszültek. Megeresztettem egy ,,a soha viszont nem
látásra” szerű mosolyt a tanárnő felé, ahogy a táskát sebtében a vállamra
kanyarítottam.
A
folyosón felzendült a kifele áramló tömeg magával ragadó zaja, közben mi is
egyetlen személyként felpattantunk a padokból.
Kicsengettek.
II. Fejezet
Végül tényleg nem kaptam igazolást
az évzáróra, ezért bármennyire is világfájdalommal teli fejet vágtam reggel
ébredés után, csak el kellett készülnöm, hogy másfél órát álljak a napon,
miközben a tanárok egyenként kihívják a díjazott diákjaikat. Akik között
én nem is voltam ott. Talán pluszpont volt az, hogy anya kölcsönadta a fekete
loknis csipkeruháját, ami meglepően jól állt rajtam, de miután nem tudtam
rábeszélni, hogy teniszt vehessek melléje, a magassarkúmba jól beledagadt a
lábam mire haza botorkáltam. Nagyjából harminckét fok lehetett, s feketében
nemcsak, hogy úgy éreztem magam, mint az özvegy a szertartáson, de meg is
főttem többnyire mozdulatlanságomban. Az igazgató búcsúztató szövege túl
hosszúnak és hangulatvadásznak hatott az érzelmes soraival és a buzdításával,
hogy jövőre akár többen is kiállhatunk majd a lépcsőre, hogy tegyük büszkévé az
osztályfőnökeinket, ne feledjük, az érettségi bár messzinek tűnik, de közeledik
egyre minden nappal stb. Felét ugyan nem is értettem, mivel a hátamban az egyik
fiúcsoport, a már említett Bence és Andris, kiegészülve most Robival és a B-s
Márkkal Pewdiepie videókat kezdtek el utónarrálni, aztán percekig
hangosan nyerítettek minden rosszul ejtett angol szón. Aztán Noémi is beállt
közéjük, végül engem is magával rántott, így már együtt néztük, hogyan épít egy
elvileg érett szőke svéd srác kínai stílusú házat Minecraftban. Amikor pedig
megunták, átrakták Dancsó Péter videóira a Youtube-ot, aztán minden
káromkodásnál visszatekerték egy kicsit a perceket és feljebb húzták a hangot,
így hát az évzáró közepénél nagyjából az udvaron lévők fele már inkább őket
figyelte, mintsem a tanárokat. Az osztályfőnökünk síkideg volt, az igazgató
inkább elhallgatott, mi pedig kaptunk egy alapos fejmosást, amiért nem tudunk
megfelelően viselkedni egy ilyen rendhagyó napon sem. Így sikerült
elbúcsúztassuk a tizedik osztályt.
Otthon a kanapéra felkuporodva
masszíroztam a sajgó talpamat és azon voltam, hogy bűntudatot keltsek a
szüleimben, amiért elküldtek szenvedni alvás helyett, anya pedig az
ellenőrzőmet lapozgatva morgolódott a rontásaim miatt, következményekről és
elszállt kamaszagyról prédikálva. Olyan ártatlan szemeket meresztettem rá, mint
egy kiskutya, pislogtam és lebiggyesztettem az alsó ajkam, míg végül anya
elnevette magát és a fejemre aprót csapva közölte, hogy ,,már nem tud mit
kezdeni velem”. Erre eljátszottam a sértődöttet és az orromat feltűrve
fordultam apa felé, akit könnyebben át tudtam verni egy kis szomorúsággal. A
telefonján játszott a farmján, de félre tette és mindent tudóan nézett anyára.
- Nézzünk szembe a
valósággal, Csilla, a lányunk nem fog laboratóriumban dolgozni, ahogy mi sem.
Anyu csak odavetette még, hogy ,,de dolgozhatna, csak nincsen
segge a lecke mellé ülni”, ezzel pedig annyiba is maradt a dolog. Ismét
nyertem, elégedetten dőltem a párnának, már azon gondolkodva, hova tehettem a
nagy piros bőröndömet.
Az ezt követő napok leginkább a tervezgetéssel teltek számomra.
Minden nap 10 után keltem, időjáráselőrejelzést olvastam, kiszedtem, újraterveztem
és visszatettem minden nyári ruhadarabom a szekrénybe, hogy néhány óra múlva
ismét meggondoljam magam, világháborút vívtam anyummal, amiért nem engedte,
hogy a kedvenc, a saját kezemmel újratervezett haspólóm is bepakoljam, hiába
győzködtem, ettem, béna sorozatokat néztem Netflixen és véget nem érő
videóbeszélgetéseket tartottam Kirával, akinél a helyzet kábé úgy állt, mint
nálunk. Aztán kicsivel kevesebb, mint egy hét múlva kilenckor kipattant a
szemem és fülig érő vigyorral dugtam ki a fejem az ablakon. A nap szinte
égetően meleget sütött, sehol egy felhő, nem hazudott a telefon. Intettem egyet
a szomszédos tömbházban lakó Anti bácsinak, aki a füvet vágta az ablakuk alatt,
majd becsuktam az ablakot, a paplant épp csak kettőbe fogva feldobtam a párnák
tetejére és kiszáguldottam a szobából. Apa már a konyhában ülve fogadott,
szivar lógott a szájából és a legfrissebb híreket csekkolta a telefonján.
Érkezésemre letette a cigarettaszálat a hamuzóba maga előtt és végigmérte a
sziporkázó lényemet.
- Nézzenek oda, de jó
kedve van valakinek. Csak nem születésnapod van már megint?
- Haha – forgattam
meg a szemem. – Anyu?
- Elment korán a
patikába, hogy ne kapjon sort, hányinger ellen gyógyszert venni.
- Mondtam már, hogy
nem kell – húztam el a szám szégyenkezve.
- Tavaly is ezt
mondtad, aztán nem tudtunk elég szemetes zacskót venni út közben, hogy ne
kelljen letakaríttatni ülést. Hagyd csak, inkább vegyen. Nem bízom benned a
hosszú utakon.
- Jóvanna! – húztam össze a szemem mérgest játszva. – Van még a sajtos
laskából?
- Hűtőben.
Mire anya visszajött már belapátoltam a nagy tál reggelimet,
megittam a kávémat, előszedtem az útra egy kényelmes, bő melegítőnadrágot és
egy spagettipántos halvány rózsaszín felsőt, s éppen a kócos loboncomat
tépáztam fésülés címszó alatt, hogy össze tudjam fogni a fejem tetején egy laza
copfban.
- Ne tépd úgy, te,
nem marad hajad – nézte az önkínzási kísérletemet.
- De ha kócos!
- Használnál több hajlakkot
– tette le anya a táskáját az asztalkára, aztán kivette a
fésűt a kezemből. – Állj ide, te nagyra nőtt gyerek.
- Aú! – jajgattam a nyakamat felhúzva. – Ez így se jobb.
- Megérdemled -
somolygott anyu. – Hívtad már fel Annáékat?
- Azt minek? –
kiáltott oda apu is. – Napok óta azt beszélték a másik lánnyal, hogy
ma indulunk. Másról sem volt szó.
- Ők már ott
vannak? – húzta végig utoljára a kefét a hajamon anyu és megszemlélte,
ahogy a természetesen hullámos hajtincseim most feltöltődve
ezerfelé meredeztek.
- Ühüm. Tegnap este
már onnan jelentkeztek.
- Értem – bólintott.
– És biztos, hogy idén is menni akarsz? – Úgy néztem rá, mint aki megbolondult, ezért
inkább nem is kérdezett többet. – Jó, meg se szólaltam. Költői kérdés volt.
Tessék, itt a hajkötőd – nyomta a kezembe. – És ne tegyél több lakkot a
fejedre. Így is olyan tőle a hajad, mint a szalma – mondta még végül, mielőtt
kiment a fürdőszobából. Még hallottam, ahogy félhalkan odaszól apának. – Soha
nem tudunk már egy családi nyaralást megtervezni, úgy menne tőlünk.
- A mi lányunkról
beszélsz – kacagta apu. Ott a pont nála.
Miután anyu megvárta, hogy bevegyem a gyógyszerem rosszullét
ellen, még egyszer utoljára gyorsan átvettük, hogy mindent bepakoltunk-e a
ruháktól kezdve a sminkcuccaimon át a gondosan kiválogatott
könyveimig. (Igen, nyaralni készülök, de az nem állíthat meg az
olvasásban, sőt!) Volt eszem, ezért a szigorúan tiltólistára tett pólómat egész
picibe összehajtogatva elrejtettem az egyik cipzáros felsőm ujjába. A Linkin
Parkos rövid ujjút egy kisebb vagyonért rendeltem, egy hónapot vártam, míg
kiküldték, de végül minden reménységem ellenére nagy lett rám, így SOS
utánanéztem és kerestem néhány DIY videót, ahol hasonló ruhadarabokat
alakítanak át, és minden kézügyességem összeszedve először óvatosan, hogy
egyenes legyen, levágtam, aztán feltűrtem és levarrtam az alját. Rövidebb lett,
mint terveztem, de nagyon tetszett. A szüleimnek már kevésbé. Viszont a
pólónak, így vagy úgy, de jönnie kellett.
- Rendben, ez megvan
– húzta össze a cipzárt a bőröndöm anyu. – Akkor…vigyük ezt
a kocsiba és menjünk – sóhajtott egy hatalmasat. – Na, ne
vigyorogj úgy, tudom, hogy örülsz, hogy nem látsz minket hosszú időre, de
próbálj legalább együtt érző lenni.
- Dehogy is –
tagadtam azonnal. Nagy szomorú szemei láttán muszáj volt megöleljem. – Anyu,
nem az az első alkalom, hogy Anna néniékhez megyek. Minden rendben lesz.
- Tudom, kincsem –
simogatta meg az arcom. – De attól még ugyanolyan nehéz. –
Nyomtam egy puszit
az arcára, mire megpöckölte az orrom hegyét és felvette a neszesszeres
kistáskám. – Indulj kifelé, mielőtt meggondolom magam.
Nem kellett kétszer mondani.
***
Mamaia se nem a legnagyobb, se nem a legszebb tengerpart, ahova az
ember eljuthatott, de zsúfoltsága és a szabad napozóhelyért olykor egymást
meggyilkolni is képes emberek ellenére is kimagasló, fontos helyet foglalt el a
szívemben. A városkánktól több mint 300 km-re fekvő település egy könnyű autóút
mellett is 5 és fél órányi vezetést jelentett a szüleimnek. Kora délután,
közvetlenül egy könnyű ebéd után gyújtottuk be az autót, hogy, számításaink
szerint este hét-nyolc körül vacsorára odaérhessünk. A szüleim úgy tervezték,
hogy velünk töltik még az éjszakát, aztán másnap reggel indulnak vissza haza.
Semmi bajom nem volt a hosszú kocsikázással, sőt, a cél a fontos alapon akár
három nap is szívesen ültem volna a hátsó ülésen, ha az időközönkénti hányinger
nem törne rám ilyen nagy erővel. Anya előre figyelmeztetett, hogy a
gyógyszertől fáradékony lehetek, ami be is vált, alig hagytuk el a megyénket,
álmosságra panaszkodva kifeküdtem hátul, a hátizsákomat párnaként a fejem alá
gyűrve. De lévén autóban nem lehet és nem is tudok kényelmesen pihenni, az
izgatottság pedig addig rágta a fülem, hogy inkább bámuljam ugyanazt a tájat,
amit minden alkalommal nagy alapossággal végigmérek, hogy fél óra kínzó
szemszorongatás és ötperces szieszták után fújtatva inkább mégis
feltápászkodtam és kihalásztam a nagy csomag pufulecem (felszívja a
gyomorsavat) és elkezdtem csámcsogni felette. Arcomat az ablaknak döntve
néztem, ahogy az épületek szerre elsuhannak mellettünk, egyre gyakrabban
felváltva őket a hosszú mezőgazdasági területek széles skálája. A gyomrom
enyhén émelyegve próbálta meg befogadni a bevitt táplálékot. Egyetlen gyógyszer
sem volt képes csodákra, ezt már megtanultam. Csendben tűrtem a néha rám törő
rosszullétet. Minden évben megfogadtam, hogy következőkor vonattal megyek. A
szüleim egyetlen feladata így annyi lett volna, hogy elvisznek a legközelebbi
állomásra, megvárják, míg találok egy kabint magamnak, aztán utamra engednek.
Eddig sosem sikerült meggyőznöm őket erről. Hiába, az ember tizenhét évesen is
kisbaba a szemükben. Egy darabig nyugtattak, hogy majd kinövöm a hányingert, ez
sem jött még be. Talán soha nem is fog megjavulni. A szociális életemet
tekintve a legmesszebbi hely, ahova egy ismerősünk vitt el engem és néhány
barátnőmet, másfél órányira esett tőlünk. Ennyit még tűrhető állapotok
közepette kibírok egy két literes mentes víz mellett. A gondok azután csúsznak
be, mikor két óránál többet kell kibírnom, megéhezek, megunom a bezártságot,
elkezd merülni a telefonom, már nem fogja a mobilnettet, olvasni nem olvashatok
stb. Onnantól teljes káosz és képszakadás.
A fülemben a Linkin Park Castel of Glass-je üvöltött, unottan
lapozgattam a képeim között, szelektáltam, ki-kitöröltem egyet, másokat
áttettem a mappába, ahova a még feltöltésre szánt szelfik kerültek. Anya
gyakrabban pillantgatott már hátra, ellenőrizve, elfehéredtem-e, egyben
vagyok-e még, készülök-e kiadni a mai kajákat. Kivettem a fülhallgatót a
fülemből és felnéztem rá.
- Minden
rendben? – kérdezte végigmérve.
- Nem vészes – vontam
meg a vállam. – Voltam már ramatyabbul is.
- Biztos?
- Aha –
erősítettem meg.
- Szólj, ha
valami baj lenne – nyúlt hátra, megsimogatva az arcom, mint egy kiskölyöknek.
Említettem már egyébként, hogy jövőre tizennyolc leszek? Vagy nem lényeges
ez? Mondjuk anyának úgy is mindegy.
- Szólok – forgattam
meg a szemem.
- Mindjárt megállunk
tankolni egyet és ott ehetünk, ha akarod.
- Szuper – csillant
fel a szemem. Benzinkutas szendvics, ami olyan, mint akármelyik
másik otthon
készített, csak mű érzetű ízzel, háromszoros áron? Benne voltam.
– Vesztek egy kávét is? Zúg a fejem.
Anyának nem tetszett annyira az ötlet, de bólintott, tudva, csak
veszekedésbe kezdenénk, aztán úgyis veszek magamnak, hanem rábeszélem apát.
Veszett ügy vagyok ilyen téren a szemében. Veszett, koffeinfüggő ügy.
A kútnál persze méteres sor várt minket, nem is tudom, mi másra
számítottunk. Szinte üres utak, alig egy-egy jármű? Á, szép álmokat. Nyár
van! Miközben apa türelmetlenül várta, hogy felszabaduljon egy hely,
ahova beállhat, anyával kiszálltunk, én megszellőztetni magamat, ő elment
vásárolni nekünk. Mélyen beszippantottam a friss levegőt, kinyújtóztattam
zsibbadt végtagjaimat. Néhány bárányfelhő húzott el a fejem felett, a délutáni
sugarak lágyan simogatták meg az arcomat. Gyorsan csekkoltam az
időt: körülbelül három órája voltunk úton, még egy ennyire számíthattam.
Térerő alig volt. Majd később felhívom Kirát is. Anya megpakolt karokkal lépett
ki az ajtón, kezembe nyomta az egyik papírzacskót és a gőzölgő automatás italomat.
A cappuccinomat kortyolgatva (csak azért sem kávét kaptam, de beértem
ezzel is) belekukkantottam a zsacsiba is. A sonkás sajtos szendvics szemre
nagyon jól nézett ki, a látványra hangosat kordult a gyomrom, melléje be volt
dobva egy Snickers és egy kis csomagos M&M’s is.
- Hogy ne nyavalyogj
– mondta anya. Hálásan mosolyogtam rá.
- Apa végre kapott
egy helyet – biccentettem a kocsink irányába, amelyik végre bekanyarodott az
egyik kúthoz.
- Jó is, szóljak,
hogy ne töltse meg egészen. Úgy felvitték a benzin árát is. Mit akarnak azok is?
Alig vettem valamit enni, otthagytam egy ötvenest, Semmi értéke már a pénznek.
Anya szeretett az árak felett dühöngeni, minden vásárlás
alkalmával háromszor megnézte a blokkot, hogy minden rendben van-e, eddig sosem
talált benne hibát, aztán a vett termékeket kipakolva liturgiát tartott arról,
mennyire jellegtelen a fizetőeszközök értéke manapság. Szerettem ilyenkor
cukkolni.
- Majd jön az
infláció – szóltam neki.
- Meg az eszed tokja
– vágta vissza. – Miattad van. Ülnél otthon a kis fenekeden.
- Akkor valószínűleg
minden összerendelnék. Vagy még jobb – vigyorodtam el. –
Turkálóba meg
piacra járnék. A ti pénzeteken.
Ezzel megint
megfogtam. Csak vágott egy grimaszt és apa mellé állt, otthagyva engem az
ételem rágva.
Néhány perc múlva már ismét a járműben ülve robogtunk tovább úti
célunk felé. Feltöltődve, teli hassal, energikusabban már jobban is éreztem
magam, a telefonom kameráját az ablaknak nyomva készítettem a tájképeket a
mellettünk húzódó dombokról és a mögöttük megbúvó, felhőkbe öltözött hegyekről.
Elől anyuék áttértek valami munkával kapcsolatos dologra, ami már nem érdekelt
engem. Apa az autóbiztosítási irodánál dolgozott, anya elárusítónő volt egy
ruhaboltban. Az utóbbit még értettem, kivéve mikor a kasszánál állva
nyomkodták a számokat, az utóbbi túl bonyolultnak tűnt, hogy mit miért
csinálnak, hogyan. Inkább nem is hallgattam túlzottan, úgyse tudtam volna
beleszólni. A térerőmnél már három csíkot mutatott, így gyorsan írtam egy
üzenetet a legjobb barátnőmnek, hogy hívjon fel. Két másodperc múlva csengett a
telefon, mi pedig Kirával egymás szavába vágva sikongattunk, megbeszélve, hogy
milyen fürdőruhákat pakoltunk, hova megyünk először, kiket látogatunk majd meg,
mi lesz náluk a vacsi, meg ilyenek. A következő pár órában aztán el se tudták
volna venni tőlünk a telefont.
***
A nap a horizont mögé bukva már narancs-sötétkékre
festette a tájat, mikor apa leparkolt egy barnás, hosszukó, kertes nyaralóház
mellé. A házat még a keresztanyám, Anna néni szülei vették meg és újították fel
gondosan, hogy mindig legyen hely, ahova jönni. Manapság már nem volt olyan
fura, ha valaki saját házat vett a parton, mint régen. Sokkal jobban megérte,
mint hotelba menni. Anna néni férje el akarta adni a házat, mikor kilenc éves
lehettem, de sose sikerült rábeszélnie a családot erre a lépésre. A nyaralónak
felbecsülhetetlen esztétikai értéke volt a szemünkben, megannyi emlékünk
kötődött hozzá. Régen, még egész kiskorunkban, mikor Kiráék is a mi városunkban
laktak, együtt jöttünk le ide egy-két hétre. Aztán a család átköltözött először
Brassóba, majd később munka miatt Dévára, utána pedig már csak én jártam ide
vissza folyamatosan, hetekre, majd ahogy nőttem egy hónapra, picit többre. Úgy
öt éve pedig Anna néni otthagyta a férjét, a válást azóta is húzták-nyúzták,
kibékültek, összevesztek, nem tudtam megegyezni.
Kirával könnyű volt összebarátkoznom, az édesanyáink is nagyon
közeli kapcsolatot ápoltak egymással. Kira alig fél évvel volt idősebb nálam,
már babaként folyton összehordtak minket. Teljes nevén Szegedi Kirabella óvodás
korunkra a lelki társammá vált, nem lehetett elválasztani minket. Egymás
tökéletes ellentétei voltunk, már csak a külsőnket tekintve is. Ő magas volt,
karcsú, világosszőke hajú, ragyogó kék szemekkel, miközben én nála egy fejjel
alacsonyabb, a természet bongyor, sötétbarna hajjal áldott meg, amibe néha
világosabb melírtincseket húzattam, nagyon sötét szemeim voltak, sokszor nézték
feketének őket. Emellett a természetünk se talált, bár én sem voltam épp apáca
alapanyag, sokkal nyugodtabb voltam, megfontoltabb, szerettem a magányt, kevés
embert tartottam magamhoz igazán közel, de hozzájuk végtelenül lojális voltam.
Bármikor be tudott szippantani akármilyen történet. Elméleti pályán tudtam
elképzelni magam. Kira ezzel szemben nagyszájú volt, odamondogatós, bohém és
néha kicsit őrült is, természetesen a jobbik értelemben, rengeteg embert ismert
és még többen ismerték őt, nagy tömegben bandázott és benne volt minden
meggondolatlanságban, a fellegek között járt. Keresztanyunak meggyűlt a baja
vele rendesen. Mégis, olyan jól megértettük egymást, kiegészítettük a másikat,
a szüleim mellett őt szerettem a legjobban. Sem a távolság, sem az idő nem
tudott határt szabni közénk. Sokszor mondtam, hogy ő az ajándékom a fentiektől,
akire mindig, minden körülmények között támaszkodhatok.
A vigyor, amit megeresztettem kitette a fél arcomat, mocorogni
kezdtem, ami nem került el a szüleim figyelmét sem. Anya az ég felé nézve
nyomta be a nyitó gombot.
- Menj.
Nem kellett engem hosszadalmasan kérlelni. A következő minutumban,
mint akit kilőttek, kiugrottam az autóból és a csomagjaimat hátra hagyva
rohanni kezdtem a házikó felé. Egy színjeles év végi átlag sem tudott volna így
felvidítani. A három lépcsőfokon felugrálva valóságosan rázuhantam a csengőre
és előre-hátra billegve vártam a legjobb barátnőm felbukkanására.
- Jövök – kiáltott ki
valaki az ajtó mögül. Csodálkozva hallgattam az egyre közeledő
lépteket, miközben az illető még oda-odaszólt valakinek. Abszolút
nem csengett ismerősen ez a mély férfias hang. Ki lehet az? Anna néni
továbblépett volna és megismert valakit? Vagy talán Kira? Kattogni kezdtek az
agykerekeim.
Hirtelenjében pedig még a vér is megfagyott az ereimben. Az illető
szavai egyre tisztábban kivehetőek voltak, és aztán…aztán már megismertem a
hang tulajdonosát is. De Istenem, bár ne tettem volna. A hideg kezdett el
futkosni a gerincem mentén és reszketni kezdtem, de nem a hidegtől. Azt
kívántam, bárcsak álom lenne az egész, nem a realitás. Mert nem akartam
elhinni, nem akartam, hogy ez megtörténjen. Ez nem lehet a valóság.
A zár kattant és én szembenéztem a legnagyobb félelmemmel. Ahogy
visszatekintett rám azokkal a szemekkel, a szemekkel, melyek sokáig kergettek
rémálmaimban, elmosolyodott, s én esküszöm, láttam abban minden múltbéli és
jövőbeli fájdalmamat. Magával az ördöggel álltam szemben, s mikor megszólalt,
az eddig gondosan felépített boldogságvilágom, minden vágyam és reményem, a
nyárról alkotott álmom összeomlott, a semmivé lett.
- Rég láttalak,
Szeplő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése